Az Ünnepi Könyvhét a megszokás szinonimája – évek, sőt évtizedek óta zajlik minden júniusban ugyanaz. Temérdek pavilon lepi el a budapesti Vörösmarty teret, temérdek könyv hever a pultokon és temérdek író ül körbe kicsi fehér műanyag asztalokat, kicsi fehér műanyag székeken, amelyek lassan már úgy néznek ki, mintha a legutóbbi lomtalanításkor szedték volna össze őket.
Ilyen a mi könyvhetünk: ódivatú, és úgy tűnik, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél (MKKE) még csak fel sem merül a változtatás lehetősége, sőt bebújnak Supka Géza – az ő kezdeményezésére tartották 1929 májusában az első könyvhetet – óvó szárnyai alá, mondván, mindez azóta van így, amióta e remek úriember ezt kitalálta. De hát ahogy Supka Géza is megérezte az új idők új dalainak ritmusát, úgy elvárható volna, hogy az MKKE is tekintettel legyen, teszem azt, éppen a XXI. századra, és megpróbáljon végre valamit kitalálni.
Nyilván a betokosodás eredménye többek között a Margó Fesztivál is, amely először belülről próbálta meg felvillanyozni a könyvhét életét. Aztán a szervezőknek rá kellett jönniük, hogy belülről ez bizony nem megy, hát elkezdtek rászervezni színes irodalmi programokat a színtelen könyvheti programokra. A Margó annyira bejött, hogy jövőre már érdemes lesz a kiemelt programjaikhoz nagyobb helyszíneket biztosítani. Ugyanígy kezdeményezett szombaton este az egyik könyvkiadó is, amikor a könyvhét hivatalos utcabálja alatt barkácsolt egy színpadot a saját standjánál, felkért egy zenekart és néhány saját szerzőjét, hogy csináljanak már végre egy bulit. A gerillaakció bejött, és miközben egy valcer után a Csókkirály szólt a nagyszínpadról, a verset szavaló költők performansza megállította és figyelemre késztette a fel-alá mászkáló tömeget.
Minden tiszteletem Supka Gézáé, de a műanyag széken üldögélve a valcert meg a Csókkirályt már ő is unná. Nem kicsit. Nagyon.
