Megújul a nagycenki Széchenyi-kiállítás

Megújul a nagycenki Széchenyi-kastély állandó kiállítása, éveken belül nemzeti emlékhellyé válhat az épület.

A nagyközönség 1975-től látogathatja a nagycenki Széchenyi-kastélyt, amelyben egy akkor nagyon korszerű, szakmailag is helytálló kiállítást sikerült felépíteni. A múzeum néhány évtizeden keresztül a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumi Igazgatósághoz tartozott és önálló létesítményként működött. Később az igazgatóság a Soproni Múzeum felügyeletére bízta a látnivalókat, de a nagycenki intézmény a mindenkit sújtó megszorítások következtében elvesztette önállóságát, múzeumi rangját, és ennél alacsonyabb, úgynevezett muzeális kiállítóhely besorolást kapott.

A Soproni Múzeum erőfeszítéseinek köszönhetően 2009-ben európai uniós pályázatot nyertek, amelyből a kiállítást kívánták megújítani. A tervezés már el is kezdődött, amikor 2013 januárjától a Magyar Nemzeti Múzeum vette át a nagycenki Széchenyi-kastély felügyeletét, így ez a feladat most rájuk hárul.

Aczél Eszter megbízott intézményvezető elmondta, hogy két megoldás közül választhattak: vagy bezárják egy-két évre a múzeumot, és akkor belevágnak az épületfelújításba is, vagy – ami sokkal több munkát és odaadást igényel – kisebb területek időszakos lezárásával próbálják megkezdeni a felújítást, miközben a múzeum látogatható marad, és lépésről lépésre haladnak tovább. Azaz lecserélik a közel negyvenéves vitrineket, kopottas feliratokat, új szőnyegeket kapnak a helyiségek és így tovább. Ez utóbbit választották. A kiállítást közvetlenül érintő munkálatok május végén kezdődtek és június végére fejeződnek be.

– Nem nehézkes a fővárosból irányítani a nagycenki tennivalókat? – kérdeztük az intézményvezetőt.

– Nekem erről mindig az jut az eszembe – kaptuk a választ –, hogy lassan négy évtizede, amikor a Nemzeti Múzeumban még pályakezdő voltam, Környei Attila történész, muzeológus, a Nagycenki Múzeum hajdani alapító igazgatója minden héten megjelent nálunk, kutatott, és a készülő kiállításhoz műtárgyakat kért. Most fordított a helyzet, anélkül, hogy hozzá hasonlítanám magam, ezúttal én járok majd le. Ellátom a helyi feladatokat, de azért megjegyzem, hogy az internet és a mobiltelefon korában az irányítás jelentős részét el lehet végezni úgy is, hogy nem kell mindig a helyszínen lenni. A feladat azonban egész embert kíván.

A múzeum nagy vonzereje maga a kastély, éppen ezért előbb vagy utóbb a pincétől a padlásig az épületet is helyre kell állítani, de aligha kérdés, hogy ez a következő lépés. Alapos azonban a remény, hogy sikerül rá kormánytámogatást szerezni. Aczél Eszter megerősítette: nincs olyan politikai és kormányzati tényező, amely ne támogatná a cenki kastély és vonzáskörzete igazi nemzeti emlékhellyé fejlesztésének tervét, amely ma még talán csak álom, de holnap – a 2014 és 2020 közötti periódus támogatási politikájának köszönhetően – élő valósággá válhat.

A kormányzattól ez évben kapott százmilliós „elsősegélynek” köszönhető, hogy a legégetőbb feladatokat már az idén el tudják végezni, így többek között megállítják a tetőbeázást. Tervezik, hogy a nagy értékű, féltett könyvtár is látogatható lesz, nyitvatartási időben, bejelentés alapján, természetesen felügyelettel.

– Azt szoktam mondani – jegyzi meg Aczél Eszter –, annyira legyünk bátrak, hogy legalább tervezni merjünk, az álmainkat vessük papírra, hogy azután ezek nyomán reálisan, a földön járva el tudjunk indulni.

Gondot okoz, hogy a kastély több kézben van: a kiállítást a Nemzeti Múzeum működteti; rajtuk kívül a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő (MNV) Zrt. a nyugati szárny kezelője, a keleti szárny, a Lovas központ gazdája pedig a soproni, azaz a Nyugat-magyarországi Egyetem. A kastélyparkok és a hungarikummá vált hársfasor felügyeletét a Soproni Tanulmányi Erdőgazdaság látja el. De amíg a 85-ös autóútra néző park rendezett, addig a hátsó terület kihasználatlan, elhanyagolt.

A hársfasor jövőjének gondját a budapesti Kertészeti Egyetem is magáénak érzi. A kastély nyugati szárnyában – szakértők szerint – konferenciaközpontot működtethetne a Nemzeti Múzeum, a közgazdaságtantól az agráriumon át a politikáig és a történettudományig, vendégül látva mindazokat a tudósokat és közéleti embereket, akiket Széchenyi szelleme inspirál.

Az éves látogatottság 2011–12-ben volt a mélyponton, amikor még húszezren sem keresték fel a kastélyt. A 2013-as adatok már kedvezőbbek, és az idei év is ígéretesen alakul. Ráadásul a Széchenyi Múzeum új irányítói máris elkönyvelhetnek egy nagyszerű, a jövőre nézve igencsak biztató sikert: szervezőmunkájukat honorálva, az Emberi Erőforrások Minisztériuma a napokban ismét megadta Nagycenknek a tematikus múzeum rangot – vagyis visszakapta régi, szép nevét: emlékmúzeum.

Ezek után arról is kérdeztük a vezetőt, hogy számára mit jelent a megbízatás, illetve sikerült-e elfogadtatnia magát azok után, hogy a nagycenkiek csalódást éreznek amiatt, hogy nem ők lettek a múzeum gazdái.

– Talán nem hangzik dicsekvésnek, ha úgy vélem, több évtizedes muzeológusi pályám eredménye miatt esett rám a választás, hogy Cenk „méltó, régi nagy hírét” visszaállítsam. Voltak nehéz óráim, érzékeltem az ellenállást, de néhány álmatlan éjszaka után arra jutottam, hogy nem én fogok megváltozni. Tehát a megbecsülést és a szeretetet, amit a Nemzeti Múzeumban ki tudtam vívni magamnak, elviszem Nagycenkre is, és fölépítem azt a munkatársi csapatot, amelynek tagjaival a budapestihez hasonló sikereket érhetünk majd el.

Aczél Eszter szívós, kreatív, megbecsült muzeológus. Csorba László főigazgató jobbkeze volt a 2010-es, nagy sikerű Széchenyi-kiállítás során a Nemzeti Múzeumban. Annak a tárlatnak jó néhány ötletét szeretnék adaptálni Nagycenkre is. A kihívás nagy, de a „legnagyobb magyar” gondolataira és példájára nem csak szavakban van szükségünk.