– Hogy tetszett Magyarország?
– Szerettem Magyarországot, sok érdekes, izgalmas dolgot láttam Budapesten, bár persze alapvetően nem turistaként utaztam az országba, hanem a Magic Boys forgatása miatt. Aztán vissza akartam térni, mert el akartam menni a díszbemutatóra, de sajnos nem hívtak meg, így a filmet a mai napig nem láttam. Pedig kíváncsi voltam rá.
– De a fizetését azért megkapta?
– Az az igazság, hogy a pénzzel ezúttal kevésbé foglalkoztam, inkább szerettem volna valami jó dologban részt venni, jó filmet készíteni. Így is kerültem a filmbe. Találkoztam az egyik producerrel, és bár nem értettünk mindenben egyet, volt egy olyan független filmes hangulata a dolognak, ami megtetszett. No meg szerepelt benne Vinnie Jones, aki jó cimborám, és akivel már két filmben dolgoztunk együtt korábban (Hell Ride – Pokoljárás, Strength and Honour), így jó ötletnek tűnt, hogy ismét közösen forgassunk. Engem egyébként is motivál, hogy olyan helyekre menjek el, ahol még nem jártam, és új kultúrákat ismerjek meg. Erre pedig Magyarország tökéletesen alkalmas volt.
– Jól tudom, hogy a magyar kapcsolat itt nem ér véget? Elvileg a nevét összefüggésbe hozták egy magyar animációs koprodukcióval, az Egill-lel is.
– Igen, egy izgalmas vikinges történettel dán koprodukcióban. Tudja, apám dán, így félig dán vagyok, és nagyon szerettem volna elmenni Dániába. Büszke vagyok a családi gyökereimre. Az Egill ragyogó projekt volt, amelyhez már fel is mondtam a szinkront korábban. Nem volt könnyű munka, egy kis hangstúdióban rögzítettük a részemet, nagyon sok szövegem volt, és kevés időnk volt rá. Azt hiszem, emiatt, ha még egyszer meg tudnám csinálni, jobb is lenne. Aztán láttam is belőle néhány kész részletet, ami nagyon ütős volt, majd valahol elakadt a film. Drukkolok a rendezőnek és a producereknek, hogy révbe érjenek, mert tényleg megéri a pénzt a munkájuk.
Michael Madsen
Fotó: Europress/AFP
– Ha büszke a családi felmenőire, miért akarta pályafutása elején megváltoztatni a nevét Michael Hoodra? Vagy ez csak poén volt?
– Amikor elkezdtem a színészi pályát, azt tapasztaltam, hogy sok nagy példaképem megváltoztatta a nevét induláskor, és ezt eléggé menőnek tartottam. Hogy hozzak egy magyar példát, Tony Curtis eredeti neve Bernard Schwartz volt, Cary Granté meg Archibald Leach. Még John Wayne-nek sem az volt az eredeti neve, hanem Marion Robert Morrison. Olyan akartam lenni, mint a hőseim, és ehhez az első lépés a névváltoztatás lett volna. De aztán, amikor körülbelül 1981-ben elmentem a színészszakszervezetbe (Screen Actors Guild – a szerk.) regisztrálni magam, és megkérdezték, hogy hívnak, zavaromban azt nyögtem ki, Michael Madsen. Ma pedig már nagyon büszke vagyok rá, hogy a dán felmenőim előtt a nevemmel tudok tisztelegni.
– Ennyi év tapasztalattal és filmmel a háta mögött mi motiválja még a kisebb produkciók segítésében?
– Tudja, amikor először megkaptam a Kutyaszorítóban forgatókönyvét, mindenki azt javasolta, hogy ne vállaljam el. A tanácsadóim azt mondták, ez a Tarantino eddig még nem is csinált egyetlen filmet sem, nincs tapasztalata, azt sem tudja, mit akar. Ha rájuk hallgatok, akkor kimaradok belőle. A tanulság, öregem, az, hogy sosem tudhatod, mikor fog valaki valami frankó dologgal előállni. Azt viszont bizton mondhatom, hogy túl gyakran azért nem fordul ez elő, ezért kell minden alkalmat megragadni. Én ráadásul szeretem az elfoglaltságot.
– Ha hihetünk a filmográfiájának, újabban évente akár több mint tucatnyi filmben is szerepel.
– Azért nem kell mindent elhinni, amit a lapok megírnak. Egyszer még az is megtörtént, hogy elmentem az orvoshoz, és a doki a vizsgálat során azt mondta, a bátyám írt egy forgatókönyvet, nem olvasná el? Mi a fenét tehet ilyenkor az ember? Hihetetlenül kellemetlen a szitu, mondom, persze, adja ide, megnézem. Erre mit látok két nappal később? A legismertebb filmes adatbázisban máris a nevemmel előkészítés alatt állónak jelölték a nekem adott könyvet.
– És nem unja még, hogy ön az ügyeletes laza fickó?
– Tudja, megpróbáltam kitörni ebből a skatulyából. Az apát játszottam a kilencvenes évek elején a Szabadítsátok ki Willyt! két részében, és szerepeltem Ashton Kutcherrel A főnököm lánya című romantikus vígjátékban. Szóval tényleg próbálkoztam, de mit tegyen az ember, ha még akkor is inkább menő vagányként látják szívesen, ha egy film vagy szerep nem működik? Így inkább menő maradtam.
– Izgalmas, hogy miközben ilyen szerepeket vállal, közismerten ellene van az erőszaknak és bármilyen formájának a vásznon.
– Az erőszakos jelenetekkel, azok reprezentációjával nagyon vigyázni kell, hogy ne zavarja össze az embereket. Olvastam James Cagney életrajzát, amiben azt mondta, ha rossz ember vagy, akkor is ugyanolyan eséllyel van benned valami jó, és fordítva. Én hiszek ebben, ez az emberi természet. Zavar például az is, hogy a videojátékok az évek során teljesen életszerűek lettek, főleg az erőszakosak. Ez rémisztő.
– És ehhez a macsó karakterhez hogyan illeszkedik a költészet? Az egy egészen más érzékenységről árulkodik.
– Tudja, a filmezés, a színészkedés megélhetés számomra. Ami ráadásul sok utazással, holtidővel jár együtt. Ülök a repülőn és a motelekben. Ezekben az üresjáratokban elkezdtem apróbb történeteket, rövidebb verseket írni. Tudja, nagy rajongója vagyok Charles Bukowskinak, Jack Kerouacnak, ők inspiráltak. De nem azért kezdtem el írni, mert tudtam, hogy író akarok lenni, sokkal inkább azért, mert egy személyesebb szinten akartam magam kifejezni. Előbb elkezdtem a gondolataimat felvenni, aztán ebből születtek az első szerzeményeim, később pedig az élet úgy hozta, hogy kiadták őket. Egyébként színész sem azért lettem, mert hírnévre vágytam, hanem mert történeteket akartam elmesélni.
– Viszont a kötetéhez nem kisebb idol írt előszót, mint Dennis Hopper.
– Imádtam őt, fantasztikus ember volt, remek színész, nagyon jó barát. Emlékszem, a Fedőneve: Donnie Brasco premierjén voltunk, és egyszer csak feltűnt a sorok között. Úgy haladt, hogy még véletlenül se lehetett vele kontaktusba kerülni, ő pedig egyenesen a székem mellé lépett, és azt mondta, hé, haver, tetszenek a filmjeid, egyszer lóghatnánk együtt. Én meg majdnem betojtam, olyan ideges lettem. Aztán elmentem a házába, sok mindenről beszélgettünk, például írókról is. Így jött szóba a költészetem, megmutattam neki néhány versemet, és azt mondta, ha ki akarom adni, majd segít. Amikor pedig elkészültem a kötettel, megkérdeztem, hogy még mindig áll-e az ajánlata. Érdekes, de gyakorlatilag az ő előszava hitelesítette a költészetemet. Ezért is voltam büszke rá, hogy 2008-ban készült egy közös filmünk is, a már említett Hell Ride – Pokoljárás, utolsó szerepeinek egyike.
