A hazai előadók a nagyszabású koncerteket általában év végén tartják, de van, aki nem úszik az árral, sőt, szembemegy vele. Szentpéteri Csilla sosem tartozott az árral úszók közé. Kétéves szünet után június 7-én a Budapest Kongresszusi Központban ad nagykoncertet.
−Adja magát az első kérdés: miért tartott ekkora szünetet?
– Az elmúlt 14 évben rendszeresen jelentkeztünk zenésztársaimmal évente. A decemberi ünnepi időszakban tartott koncertjeink már-már tradíciónak számítottak, egy koncertjegy egy új lemezzel ideális ajándéknak számított mindazoknak, akik már nem akartak sapkát, sálat, nyakkendőt vásárolni. Voltak évek, amikor dupla telt házzal zártunk, s hosszú hetekig visszhangos volt tőlünk a szürke hétfő-kedd. 2008-ig átlagosan kétévente jelent meg új nagylemezem, lehet azt mondani, hogy éjjel-nappal a hangszer és a számítógép mellett ültem. Hangszereltem, saját zenéket írtam, turnéztunk, gyakoroltam. Ha éppen nem ezeket műveltem, akkor producerkedtem, zenei rendezőként irányítottam a lemezfelvételeket, zenészekkel próbáltam, támogatókat kerestem.
Mindeközben odafigyeléssel terelgettem a gyermekemet az élet kötelező útvonalain, s igyekeztem vele átélni a két test egy lélek fogalmát. Tavalyelőtt volt egy nagyszabású margitszigeti koncertünk. Azóta Budapesten nem adtam nyilvános koncertet, a tavaly év végén megjelent „Best of Szentpéteri Csilla and Band” válogatáslemezen dolgoztam, s most láttam elérkezettnek az időt, hogy egy nagy nyárindító koncerttel, június 7-én köszöntsem újra a közönséget.
− Mi volt a célja a Best of-albummal? Egyfajta összegzés, egy korszak lezárása, vagy valami más? Az ön nevéhez fűződik a crossover stílus magyarországi meghonosítása. Maradt ezen az úton, vagy lettek újabb elképzelések?
– 2000 óta hat lemezt és egy nagy koncert-DVD-t készítettem. Azóta is állandóan nyüzsögnek a hangjegyek a fejemben, az ihlet rendszeresen meglátogat, s miután hatalmas a mai napig a tanulási vágyam, így természetesen mindig próbálok valami újat, valami sajátosat kitalálni, felfedezni. A Best of valóban összegzése, ujjlenyomata az elmúlt 14 évnek, s nagyon nehéz volt közel 100 műből kiválasztani 22-t. A zenémet kedvelők folyamatosan posztoltak a Facebook oldalamon, hogy melyiket szeretnék a lemezen, s a végén azt láttam, hogy nagyjából 50 szám, amit mindenki akar. Te jó ég, mi legyen? S akkor arra jutottam, hogy számomra egy ilyen válogatáslemez nem egyértelműen csak arra hivatott, hogy a slágereket rápakoljam, hanem leginkább arra, hogy bemutassa az én számtalan arcomat, felfedje azt a művészt is, akinek vannak filozofikus gondolatai, töprengései, titkai, színei, illatai, a dinamizmusán túl pedig porcelán hangjai is.
Maximalizmusom azonban nem engedte, hogy csak úgy ráírjam az előző lemezekről a sávokat. Lehet azt mondani, hogy 50 százaléka újra át lett dolgozva. Mondták is a stúdióban: „ritka egy lény vagy te: más idejön, aztán két nap alatt kész a best of, te meg már egy hónapja idejársz”. De én nem tudok kiadni a kezemből semmilyen munkát mindaddig, amíg úgy nem érzem, most már odaírhatjuk a nevemet.
− Miből tud inspirációt, ihletet meríteni az alkotáshoz?
– Nincsenek konkrét meghatározói. Egyszerűen vannak időszakok, amikor jönnek a hangok, életre kelnek, aztán az ujjaim el is indulnak a fekete-fehér birodalomban. Az utóbbi időben erős vágyat érzek filmzenéket írni. Filmrajongó vagyok, hihetetlen mennyiségű filmet elfogyasztottam már, s az a tapasztalatom, hogy a legtöbb filmben zongoráznak. De miután nem hívott fel még sem Tarantino, sem Milos Forman és társai, így aztán én megírom a magam forgatókönyvét, meg is írom hozzá a zenéimet, s aztán a zenésztársaimmal el is játszom. Ideális lennék üzleti szempontból: három az egyben, egyszer fizetnének háromféle munkáért. (Mosolyog.)
− Beszélik, hogy otthonosan mozog a zeneszerkesztő programok használatában, arról is olvastam, hogy könnyebben eligazodik ebben a világban, mint a saját sminktáskájában. Honnan, kitől tanulta ezeknek a nem feltétlenül egyszerű programoknak a profi kezelését?
– A 2000-es években még társszerzővel készültek az átirataim, ő kezelte a zenei programot, én meg próbáltam instrukciókat adni. De ez lelassította a tempót, s nem mindig találtunk közös hangnemet. Aztán 2003-ban a stúdiómba megérkezett a komputer, zenei programmal együtt. Négy hónapig hetente járt hozzám egy ezen a területen mozgó szakember, aki később azt mondta, hogy nem találkozott még nővel, aki ilyen szinten elsajátította a zenei programokat. Így aztán nem volt tovább akadálya annak, hogy hajnalig böngésszem a különböző effekteket, vagy hogy komplett átdolgozzam a nagy elődök műveit. A basszusgitártól a ritmusokon át egészen a hatalmas szimfonikus arrange-ig mindent megírok, aztán jönnek a zenésztársaim, és elkezdődik a megvalósítás.
− Egyedül menedzseli a produkcióját, vagy komlpett stáb áll ön mögött a siker érdekében?
– 2003-ig menedzsmenttel dolgoztam, azóta szinte egyedül viszem a vállamon a teljes projektet Magyarországon, ami elképesztően nehéz. Nagyon magasak az elvárásaim, iszonyú munkám van ebben az egészben. Az óriásplakátok helyének kiválasztásától a turnébuszbérlésen át a próbaterem-foglalásokat, a kottagyártástól a helyszín ellenőrzésig mindent, ami ehhez a nagyszabású koncerthez szükséges, magam csinálok. Még az időpont-egyeztetéseket, a hang- és fénytechnikai szakemberek szerződtetését is. S közben minden zene a kezemhez tapad, gyakorolni, próbálni, interjúkra felkészülni.
− Könnyebb vagy nehezebb nőként érvényesülni a zeneiparban?
– Így, ebben a formában nem tudok válaszolni, mert én nem nemiség szempontjából nézem a zeneipart, hanem, hogy van-e valós produktum mögötte. Hatéves korom óta zongorázom, rengeteg dologról lemondtam az életemben, ennek áldoztam minden pillanatomat, nekem ez a szellemi tőkém. Mint zeneszerző, nehezebb a helyzetem, mert ha visszanézünk az elmúlt századokra, láthatjuk, hogy szinte csak férfiak vannak ebben a körben, mint ahogy a stúdiókban is férfiak mixelnek, s kezelik a zenei programokat.
Ami miatt nehéz a zeneiparban manapság életben maradni, hogy mértéktelenül elszaporodtak a playback fellépések, és sajnos nem kedveznek a nagy produkcióknak az ingyenes rendezvények sem. Ha az ember egy látványos, nagyszabású koncertet akar évente egyszer adni, azt egyszerűen nem lehet jegybevételből kitermelni. Ha drága jegyek vannak, azért nem jönnek, ha olcsó, akkor nem tudod színpadra állítani a produkciót. Nagyon nehéz ma támogatókra lelni, hálás vagyok, ha sikerül egy-két Medici-lelkületűvel együttműködni.
− Hogyan sikerül egyensúlyba hozni a karriert és a családot?
– Rendkívül nehéz. Egy férfi alkotót otthon meleg vacsora várja, teli hűtő, tiszta ház, ha vannak gyermekei, akkor leginkább az idillikus részét éli meg velük. Művészként, nőként, anyaként én mind a két oldalon állok. Az alkotáshoz teljes elvonulás, zavartalan állapot lenne szükséges, ahogy a magánéletben pedig az, hogy olyankor csak abban a szférában legyek. Ezek nagyon sokszor keverednek, összemosódnak a határok. Sokszor két fogás főzése közben történik a gyakorlás, a pingpongcsata, az iskolai értesítők értelmezése, vagy zenélés közben hívnak, hogy megint elfelejtettem a cég papírjait elvinni a könyvelőhöz, vagy kiderül, hogy lejárt a személyim.
− Mi az, ami teljesen ki tudja kapcsolni a külvilág dolgaitól?
– Imádok vitorlázni, utazni, felfedezni világokat, embereket, szemlélődni, izgalmas kalandokban részt venni.− Mi várható a Budapest Kongresszusi Központbeli nagykoncerten?
– A 100% zene címmel jelzett koncert teljes keresztmetszetét adja az elmúlt évek termésének, stílusának. A zene összes halmazállapotát megmutatjuk, s azt is, hogy nincs komoly- vagy könnyűzene. Olyan van, ami beférkőzik a lélekbe, vagy nem. Közel nyolc új szerzeménnyel és átirattal debütálok, de kihagyhatatlanok a kedvencek, a siker- és slágerszámok. Gondolná, hogy ha Brahms ma élne, nagy valószínűséggel világzenében jeleskedne? Vivaldi, Mozart rockgitárt kapna a kezébe, és Chopin lenne a szélesvásznú filmek legfoglalkoztatottabb zeneszerzője? Paganini kubai zenét játszana, Liszt rajongana a tangóért, Csajkovszkij blues stílusban alkotna, Beethoven pedig az esőerdők himnuszát írná meg?
Ezen az estén bebizonyítjuk tizenkét fenomenális muzsikustársammal, hogy ha itt lennének ezek a nagy szerzők, tényleg ilyen műfajokban alkotnának. Hatalmas és izgalmas kihívás megmutatni, hogy zenei világomban hogyan találkozik a klasszikus zene artisztikus eleganciája a latin zenék életörömével, pezsgő ritmusával, gitár- és zongorapárbajokkal, a rock elementáris energiájával, a dzsessz játékosságával. A látvány és a fények hangsúlyos kiegészítői a produkciónak, az esztétikai élmény szintén hozzájárul ahhoz, hogy a zene kivételes, katartikus ünnepévé varázsolja ezt a pünkösdi szombat estét, önfeledt kikapcsolódást, emlékezetes zenei élményt nyújtson.
