Schneider Zoltán: Nem vágyom máshova

Schneider Zoltánt a Radnóti társulata minden évben jelölte Kaszás Attila-díjra, most be is került a döntőbe.

– Úgy érzem, teljesen elégedett az életével, a kapott szerepekkel.
– Mennyivel lenne jobb az életem, ha zsörtölődnék? Lehet, hogy fiatalon én is állandóan elégedetlenkedtem, de erre legalább már nem emlékszem. Volt, hogy iszonyú nehezen álltam neki egy próbafolyamatnak, de azt is szerettem.

– Akkor szerepálmai sincsenek?
– Kettő van. Az egyiket elmondtam Bálint Andrásnak, mert kérdezte, mire vágyom. Azt mondta, ahhoz keresnem kell egy másik színházat, ahhoz itt nincs hely. Hát Cyrano ezért még várat magára.

– Mi a másik?
– Az maradjon az én titkom.

– Szinte nincs olyan este, amikor nem játszik. Filmeken viszont keveset lehet találkozni önnel.
– Nem nagyon kényeztettek el filmszerepekkel. Kisebbek akadtak, tavaly például a Rudolf Péter rendezte Kossuthkifliben játszhattam. Most épp Gauder Áronnal forgatok egy különleges, animációkkal megspékelt dokumentumfilmet az őskorról. A magyarországi lelőhelyeket járnánk végig, most az első részre nyertünk pénzt a Magyar Nemzeti Filmalaptól. Épp az érdi medvevadászok életét kutatjuk. De ez nem klasszikus értelemben vett filmszerep.

– Tizenhárom éve tagja a Radnótinak, nem gondolkodott a váltáson?
– Az, hogy még mindig itt vagyok, mindent elmond, nem vágyom máshova. Számomra nagyon fontos a társulat, biztonságot nyújt. Sokkal könnyebb egy megszokott közegben dolgozni, nem kell szemérmességi köröket lefutni, mint egy alkalmi produkció esetén. Bálint András igazgató tudatosan törekszik arra, hogy frissen tartsa a társulatot, kortárs magyar drámákat tűz műsorra, különböző látásmódú rendezőket hív, akik felrázzák a társulatot. A következő évadban például Horváth Csaba rendező-koreográfus, a Forte Társulat alapítója jön hozzánk.

– Vannak emlékképei Kaszás Attiláról?
– 2001-ben az Új Színházban, két előadásban – a Hermelinben és az Éjjeli menedékhelyben – is együtt játszottunk, de nem voltunk szoros kapcsolatban. Rendkívül szimpatikus kolléga és ember volt. Mindig segített, mindenkihez volt egy jó szava, kíváncsi volt a másikra. Az Éjjeli menedékhelyben, amikor nem volt színpadon, a kutricát formázó díszlet mögül figyelte az előadást. Ha megveregette a vállad, érezted, hogy jó úton vagy a szerepeddel. Furcsa érzés, hogy egy díj viseli a nevét, a Jászai Mari-díj egészen más, tudjuk, hogy élt egy Jászai Mari színművészünk valamikor. Nekem még mindig olyan, mintha Attila itt lenne velünk.