Valamikor, még „az őszinte, kőkemény rockmuzsika” hőskorában Magyarország egyik legtehetségesebb énekesétől hallottam, hogy a közönség figyelme nehezen köthető le pusztán instrumentális zenével. Készséggel elhittem neki. Sőt, e megállapítás olyannyira megragadt bennem, hogy attól kezdve kissé fenntartással fogadtam az akkoriban egyébként ritkaságszámba menő tisztán zenei darabokat. Aztán jött a Solaris, majd a Marsbéli krónikák, amelyek elég hamar meggyőztek. Mégpedig arról, hogy az igazán minőségi muzsikában bizony énekhang nélkül is van élet. Mindez persze már a Budai Ifjúsági Parkban kiderült, amikor a Pesti Műsor által indított tehetségkutató verseny egyik díjazottjaként elkészült a HIT zenekarral közös Solaris kislemez. S ez az érzés folyamatosan erősödik.
Azóta is. S amelyre alaposan ráerősít a kései gyerekként nemrég érkezett vadonatúj Solaris (vinyl) nagylemez, az Élő krónikák (vagy a lemezborító szerint Live Chronicles). Méghozzá az ifiparkbeli debütálás után harmincnégy, és a Marsbéli krónikák LP napvilágra kerülése után épp harminc esztendővel.
Bár a hagyományos fekete lemez barázdái korábban megjelent, különböző időkben és helyszíneken rögzített, kiváló minőségű, élő hangfelvételeket rejtenek, valahogy még sincs déjà vu érzésünk. Vajon miért? Mert az ismerősen csengő dallamokat (igen: dallamok!) hús-vér zenészek interpretálják, akik – emberek lévén – koránt sem függetleníthetőek az őket ért pillanatnyi érzelmi hatásoktól. Ettől lesz újszerű minden egyes előadás. S, ha mindehhez hozzátesszük, hogy az adott instrumentumok értő kezek alatt szólalnak meg, máris kész a jól bevált Solaris-recept.
Talán ettől érezzük, mintha valamennyi kompozíció a föld és az ég között lebegtetne. Üresjárat nélkül. Talán ettől támad a mellkasban valami furcsa, bizsergő érzés, amely szinte mindvégig kitart. Mert a néhai Cziglán István (Czigi), de főképp Bogdán Csaba gitárján megdörrenő hamisítatlan hard rock valósággal letaglóz, földbe döngöl, de csak azért, hogy a következő etapban a Kollár Attila–Erdész Róbert- páros vérbő fuvola- és orgona (szintetizátor-) játéka megragadjon, majd forgószélként éteri magasságokba repítsen. Ott aztán rád tör a mindent ki- és betöltő lebegés. Pihenésről, megállásról szó sem lehet: az ötven perc körüli játékidő minden egyes pillanata értékes, s mindenfajta befolyástól függetlenül ébren tartja a figyelmet. Két tétel erejéig (Próféciák könyve II., illetve Az igazság pillanata) férfikórus viszi a vezérdallamot – mintha csak az Andrássy úton, az operaház egyik páholyában ücsörögnénk. A precíz, feszes alapokról egyrészt Gömör László (dob) és Kisszabó Gábor, illetve Pócs Tamás (basszus) ritmusszekciója, valamint Seres Attila (basszus) és Tóth Vilmos (dob) gondoskodik, utóbbi már az égi zenekarban üti a bőröket.
Adódik a kérdés: vajon miben rejlik a Solaris páratlan sikerének titka? A választ mai értéktagadó világunkban csak találgatni lehet: talán az a sci-fi világába kalauzoló, és mégis az emberi lelket megérintő, kemény alapokon nyugvó, nagy ívű, dallamcentrikus, igényes progresszív muzsika, amely tipikus XXI. századi hiánycikk.
