Solaris: Lebegés ég és föld között

Ha Stanislaw Lem sci-fi regényéről valakinek a progresszív rockzene és a Solaris jut eszébe, az nem véletlen.

2014. 06. 21. 14:24
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Valamikor, még „az őszinte, kőkemény rockmuzsika” hőskorában Magyarország egyik legtehetségesebb énekesétől hallottam, hogy a közönség figyelme nehezen köthető le pusztán instrumentális zenével. Készséggel elhittem neki. Sőt, e megállapítás olyannyira megragadt bennem, hogy attól kezdve kissé fenntartással fogadtam az akkoriban egyébként ritkaságszámba menő tisztán zenei darabokat. Aztán jött a Solaris, majd a Marsbéli krónikák, amelyek elég hamar meggyőztek. Mégpedig arról, hogy az igazán minőségi muzsikában bizony énekhang nélkül is van élet. Mindez persze már a Budai Ifjúsági Parkban kiderült, amikor a Pesti Műsor által indított tehetségkutató verseny egyik díjazottjaként elkészült a HIT zenekarral közös Solaris kislemez. S ez az érzés folyamatosan erősödik.

Azóta is. S amelyre alaposan ráerősít a kései gyerekként nemrég érkezett vadonatúj Solaris (vinyl) nagylemez, az Élő krónikák (vagy a lemezborító szerint Live Chronicles). Méghozzá az ifiparkbeli debütálás után harmincnégy, és a Marsbéli krónikák LP napvilágra kerülése után épp harminc esztendővel.

Bár a hagyományos fekete lemez barázdái korábban megjelent, különböző időkben és helyszíneken rögzített, kiváló minőségű, élő hangfelvételeket rejtenek, valahogy még sincs déjà vu érzésünk. Vajon miért? Mert az ismerősen csengő dallamokat (igen: dallamok!) hús-vér zenészek interpretálják, akik – emberek lévén – koránt sem függetleníthetőek az őket ért pillanatnyi érzelmi hatásoktól. Ettől lesz újszerű minden egyes előadás. S, ha mindehhez hozzátesszük, hogy az adott instrumentumok értő kezek alatt szólalnak meg, máris kész a jól bevált Solaris-recept.

Talán ettől érezzük, mintha valamennyi kompozíció a föld és az ég között lebegtetne. Üresjárat nélkül. Talán ettől támad a mellkasban valami furcsa, bizsergő érzés, amely szinte mindvégig kitart. Mert a néhai Cziglán István (Czigi), de főképp Bogdán Csaba gitárján megdörrenő hamisítatlan hard rock valósággal letaglóz, földbe döngöl, de csak azért, hogy a következő etapban a Kollár Attila–Erdész Róbert- páros vérbő fuvola- és orgona (szintetizátor-) játéka megragadjon, majd forgószélként éteri magasságokba repítsen. Ott aztán rád tör a mindent ki- és betöltő lebegés. Pihenésről, megállásról szó sem lehet: az ötven perc körüli játékidő minden egyes pillanata értékes, s mindenfajta befolyástól függetlenül ébren tartja a figyelmet. Két tétel erejéig (Próféciák könyve II., illetve Az igazság pillanata) férfikórus viszi a vezérdallamot – mintha csak az Andrássy úton, az operaház egyik páholyában ücsörögnénk. A precíz, feszes alapokról egyrészt Gömör László (dob) és Kisszabó Gábor, illetve Pócs Tamás (basszus) ritmusszekciója, valamint Seres Attila (basszus) és Tóth Vilmos (dob) gondoskodik, utóbbi már az égi zenekarban üti a bőröket.

Adódik a kérdés: vajon miben rejlik a Solaris páratlan sikerének titka? A választ mai értéktagadó világunkban csak találgatni lehet: talán az a sci-fi világába kalauzoló, és mégis az emberi lelket megérintő, kemény alapokon nyugvó, nagy ívű, dallamcentrikus, igényes progresszív muzsika, amely tipikus XXI. századi hiánycikk.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.