Érdekes határokat feszeget a film, hiszen éppen attól válik realistává és valós idejűnek tűnő dokumentumfilmmé, hogy az alkotók utólag többféle értelemben is kiszínezték a valóságot. A film készítői először megfeszített munkával újraszínezték a Honi Hadsereg propagandaosztálya által 1944-ben rögzített felvételeket – összesen mintegy 119 ezer képkockát –, amelyek a németek ellen felkelő varsóiak hétköznapjait dokumentálták az ételosztástól kezdve a kiképzés pillanatain át a házak udvarán tartott misékig vagy éppen gyászszertartásokig. A munka már csak azért is aprólékos volt, mert történészeket és szakértőket kellett bevonni, hogy a ruhák, fegyverek vagy a házak színe hiteles legyen.
1944. augusztus 1-jén tört ki Varsóban a Honi Hadsereg (Armia Krajowa, AK) vezette általános felkelés a megszálló német csapatok ellen. A Honi Hadsereg célja az volt, hogy még a szovjetek előtt felszabadítsák a fővárost
Fotó: AFP
Az igazi harcokat viszont nem láthatta sem akkor, sem most a néző, ám azt, hogy a barikádok mögül lövöldöző felkelők a kamera kedvéért pózolnak, a most összevágott filmben is jelzik az alkotók a két fiktív főszereplő beszélgetésein keresztül.
A beszédnek, a hangnak amúgy is kiemelt szerep jutott ebben a sajátos vállalkozásban. Az eredetileg néma felvételek alá hangot kevertek, és színészek segítségévével adtak mondatokat az egykori felkelők szájába. Néhány esetben utólag próbálták kitalálni, mi hangozhatott el, de a jelenetek többségében nagy valószínűséggel azokat a mondatokat, odavetett beszólásokat és vicces megjegyzéseket hallja a mozinéző, amik elhagyták az alkalmi szereplők ajkait, köszönhetően egy olyan rendőrségi szakértőnek a közreműködésének, aki a szájról olvasás specialistájának számít.
A felkelés 63 napig tartott. A polgári áldozatok számát közel 200.ezer főre teszik
Fotó: AFP
A hatás túlzás nélkül elementáris és felkavaró. Bár több kritikus is fanyalgott azon, hogy a kitalált rendező testvér párbeszédei erőltetettek és helyenként banálisak, maguk a színes képsorok és azok a keresetlen mondatok és párbeszédek, amik a felkelésben részt vevő gyerekek, nők és férfiak között hangzanak el, döbbenetesen élővé teszik a hetven évvel ezelőtti eseményeket.
Az egyik lengyel lap újságírója például leírja cikkében, hogy közvetlenül a film kezdése után látott maga előtt ülni egy kamaszt, ahogy az okostelefonján üzeneteket ír, majd tíz perc elteltével már azt látta, ahogy a tinédzser kikapcsolja a készüléket és utána mozdulatlanul, a vásznat meredten bámulva ülte végig a vetítést.
A film legmegdöbbentőbb pillanatai talán nem is a robbanások vagy az égő épületek látványa – bár ezek is próbára teszi a nézőt –, hanem szembesülni azzal, a biztos halál torkában is mennyire hétköznapi marad az élet, flörtökkel, mosolyokkal és egymás ugratásával, vagy hogy milyen természetesen épül be a közös misébe a fohász, hogy óvja meg Isten a házat a bombázástól.
(A cikk a Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásával készült.)
