Mire a nagypapa korú rockerek a mostani gigaturné végére érnek, addigra összesen több mint kétmillió rajongó előtt játszották el a 7th Tour of a 7th Tour dalait, vagyis két éven keresztül napi átlagban mintegy kétezer-nyolcszáz rajongót tettek boldoggá világszerte. Kedden a magyar közönség is feliratkozhat a listára.
Mondják, hogy a változatosság gyönyörködtet, de sokszor az állandóság, az örökkévalóság illúziója okoz katarzist. Az Iron Maiden maga a változatlanság. Az idő múlik, persze, voltak tagcserék, veszekedések, botrányok, kibékülés, de a zene ugyanaz maradt. A Maiden mindig is maga volt a sallangoktól, kísérletezéstől mentes, divatirányzatoktól független metál, és ez sosem változik meg.
A Steve Harris alapító basszusgitáros körül felépült monumentális képződmény elpusztíthatatlan – mint Eddie, a zenekar szörnyetege, aki majd minden borítón helyet követel magának. Hiába jelentették be jól értesült szakértők már többször a heavy metal halálát, hiába jött a punk- és a grunge-őrület, a Maiden koncertjeire minden időben tódultak a rajongók. Ami, tekintve hogy lassan negyyven éve vannak a pályán, nem kis teljesítmény.
A zenekart Steve Harris 1975 karácsonyán alapította, nevüket a vasszűz elnevezésű kínzóeszközről vették. Az első évek a folyamatos tagcserékről szóltak, az évtized végére azonban lassan összeállt a későbbi legendás banda magja: Dave Murray gitáros, és feltűnt már a láthatáron Adrian Smith másodgitáros is. Első, Iron Maiden című albumukat 1980-ban jelentették meg, ezt követte egy évvel később a Killers, ami után az énekes, Paul Di’Anno kibalhézta magát a csapatból, helyére Bruce Dickinson érkezett.
Ez volt talán a legjobb lépés a csapat életében. Dickinsonnal új szintre lépett a Maiden, sorban jöttek a klasszikus lemezek, a The Number of the Beast, a Piece of Mind, a Powerslave, a Somewhere is Time és a Seventh Son of a Seventh Son.
Az együttes megkerülhetetlen lett, referenciaponttá vált a kemény rockzenén belül, Harrisék egy sor, azóta szintén legendává vált zenekarra és előadóra hatottak a Slayertől Lady Gagáig. Bruce Dickinson pedig maga lett a heavy-metal-frontember. Eltéveszthetetlen hangja, sikolyai, színpadi mozgása, a karakteréből áradó energia a műfaj egyik legünnepeltebb énekesévé tette.
És a zenekaron kívül sem egyszerű figura: könyvet, forgatókönyvet írt, versenyszerűen vívott, rádió- és tévéműsort vezetett, és mindenekelőtt pilótaként dolgozott. A kilencvenes években szerzett repülési engedélyt, azóta Boeing 757-esekkel repked szerte a világon.
2006-ban kétszáz brit állampolgárt menekített ki a gépén Libanonból, s ő szállította a skót Rangers és az angol Liverpool focicsapatát Izraelbe európai kupameccsre is. És természetesen saját zenekarát is reptette: a 2008–09-es turnén Ed Force One elnevezésű gépükkel járták a világot, amiről dokumentumfilm is készült.
Dickinson 1993-as kiválása érthetően megrázta a csapatot – kivéve Steve Harrist, aki rendesen összekapott a szerinte primadonnává változott énekessel –, de az Iron Maiden nem állhatott le apróságok miatt, új énekessel, a sok rajongó által haloványnak tartott Blaze Bayley-vel folytatták tovább.
1999-ben aztán belátták, hogy sokkal jobban működnek az időközben sikeres szólókarriert befutott Dickinsonnal. Az énekessel visszatért Adrian Smith is, így a Maiden azóta három gitárossal nyomja – az eddig említetteken kívül Janick Gers játszik még a hangszeren, 1990 óta.
Az újjáalakulást követően négy albumot adtak ki, amelyek, bár remek lemezek, meg sem közelítik a klasszikus albumok színvonalát, igaz ezt már senki sem várja el a csapattól. A lényeg, hogy folyamatosan mozgásban legyenek, és nyomják a változtathatatlan heavy metalt világszerte.
Most épp a legendás Maiden England programját olyan dalokkal, mint az Aces High, a The Evil That Men Do, a The Clairvoyant, a Halloweed Be Thy Name és a Moonchild.
És ha már szóba kerültek korábban a nagynevű utódok, nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy a Maiden egy kultikus bandát hoz magával előzenekar gyanánt. A New York-i Anthrax (vagyis lépfene) a Big Four, azaz a nagy négyes tagja a Metallica, a Megadeth és a Slayer mellett. Az illusztris társaság önmagáért beszél, a banda az egyik leghíresebb thrash-metal-zenekar.
Scott Ian gitáros és csapata olyan kultikus albumokat rakott össze az évek során, mint a Spreading the Disease, az Among the Living vagy a Persistence of Time. Az elsők között voltak, akik a kemény zenéket ötvözték a hip-hoppal: a Public Enemyvel közös Bring the Noise című 1991-es számuk új zenei irányzatnak nyitott kaput. Újabb albumaik is karcolnak, még ha nem is érik utol a klasszikusokat, Scott Ianék még mindig csúcsformában vannak.
Iron Maiden és Anthrax együtt az Arénában: ha még sör is akad, kevés ennél jobb napot álmodhat magának egy metálos.
