A színes csipeszek meséje Velencében

Rem Koolhas, a biennále kurátora visszatér a fundamentumhoz. Séta a velencei Giardiniban.

Ha a humoros oldaláról közelítünk a téma felé, akkor azon az általában félreesőnek nevezett helyen kezdjük a látogatást a Giardiniban, amely a 14. Nemzetközi Építészeti Biennále legfontosabb kiállításának helyet adó kertben egyáltalán nem az.

Mármint nem félreeső: a főbejárattól a központi pavilonhoz vezető széles sétány mellett található, a belga és a holland nemzeti pavilon között. Volt olyan év, amikor a luxemburgi nagyhercegség pavilonját rendezték be itt, a sajtómegnyitó napjaiban akkoriban bőségesen fogyott itt a reprezentációs serital. A legutóbbi években azonban az egyik illemhely, ahogyan az olaszok mondják: bagno található itt, amelyben időnként ostromállapot uralkodik.

Pontosabban uralkodott, hiszen az idei biennáléra nemcsak alaposan rendbe tették az épületet, de virágágyásokkal szegélyezték az ide vezető utat, s hogy még véletlenül se térjünk le a járdáról, igen decens bambuszkorlátot állítottak mellé. Építkezés a XXI. században – ahogyan az valamikor a természettel közvetlen közelségben élő népeknél volt szokás.

Vissza az alapokhoz, mondhatjuk, megismételve az idei biennále címét, amelyet persze nyilván nem humoros kedvében választott az idei főkurátor, a híres holland építész, Rem Koolhas, aki miután 2000-ben megkapta a világ legértékesebb szakmai elismerését, a Pritzker-díjat, 2010-ben Velencében az életművéért járó Arany Oroszlán-díjat is átvehette.

A hatvanhét éves építész, aki legalább annyira ismert provokatív elképzeléseiről, mint nagy hatású épületeiről (a hágai Holland Táncszínház, a fukuokai Nexus Housing, a rotterdami Kunsthal modern művészeti kiállítócsarnok, a portói Casa da Música koncertterem, a párizsi Villa dall Ava és a Tres Grande Bibliotheque, a seattle-i városi könyvtár, a kínai televízió központi épülete), ezúttal minden elméleti eszmefuttatást és morális mérlegelést félretéve valóban az alapelemeket helyezte a központba a biennále központi kiállításán, a járdát, a folyosót, a falat, az ablakot és így tovább.

Alighanem elég híres hozzá, hogy megtehesse. Rövid bevezetőjében személyes okokkal magyarázza döntését, sorra véve azokat az építészeti elemeket, amelyek születésekor, a második világháború utolsó hónapjaiban, majd pedig gyermekkorában körülvették.

Mindaz persze, amit megélt, nem egyszerű magántapasztalat, hiszen évszázadok építőinek tudása vagy éppen tervezőinek a tévedése jelenik meg az épület minden elemében, s ha a jelen egyre inkább elarctalanodó, uniformizálódó nagyvárosaira gondolunk, alighanem örömmel fogadjuk el a kurátor invitálását a központi pavilon termeiben.

Nem egyszerűen építészeti elemek, különböző anyagok, stílusok között vezet ez a séta, hanem visszavisz az elmúlt évszázadokba is; meg kell mondani, igen szórakoztató utazás, de egyben tanulságos is, hiszen kiderül például, hogy a lépcsőfokok magasságának megválasztásában komoly társadalomfilozófia sűrűsödik, s hogy a rámpáért, azaz az akadálymentesítésért a harc nem a legutóbbi években kezdődött, volt, aki egész életét ennek a küzdelemnek szentelte.

Az épület első termében, ahol a mennyezetről esik szó, nem is kell messziről hozni illusztrációs anyagot, hiszen ott található Galileo Chini 1909-es szecessziós mennyezetképe, a következő teremben viszont kaleidoszkópként jelennek meg a legkülönbözőbb építészeti elemek, különböző ismert filmekből egymás mellé vágva, végtelenített szalagon.

(Nyitóképünkön a Giardini és az Arsenale találkozása, Jézus Krisztus képével és egy kommunista zászlóval.  Kontrasztos történelem, a helyi vörösök pártirodája régóta itt van.)

Éppen a mennyezetkép elkészültének az évében tervezte meg a biennále magyar nemzeti pavilonját Maróti Géza, ez is szecessziós stílusú, s bár a kilencvenes években csak részlegesen rekonstruálták, a Giardini egyik legszebb épülete, önmagában is alkalmas arra, hogy az alapelemekről folyó eszmecsere során hivatkozni lehessen rá, vagy hogy segítsen feleletet adni a kurátor másik kérdésére, azaz hogy az egyes országok építészete hogyan fogadta be a modernizmust a XX. század folyamán.

Az elmúlt években azonban nemegyszer éppen az épület esztétikai értékei és a benne megvalósult kiállítások installációs elemei kerültek egymással ellentmondásba, vagy az egyik, vagy a másik nem érvényesült eléggé.

Nos, a mostani kiállítás nemzeti biztosának, Gulyás Gábornak, illetve a megvalósítandó kiállításra kiírt pályázat nyerteseinek, Jakab Csabának és Márton László Attilának az Építés/Building című projekt megvalósítása során nemcsak sikerült feloldaniuk az ellentmondást, de az épület és a különböző terekben megjelenő, de egyetlen egységes egészet képező installáció kifejezetten erősítik egymás hatását.

Az installáció azt a Kárpát-medence egészét átfogó munkát idézi fel, amelynek során az építészeti oktatáshoz kapcsolódóan a diákok a térségben nagy tradíciójú és ma is jellemző kalákában hoznak létre különböző épületeket, objektumokat.

Az egyik oldalon ahhoz a hagyományos formakincshez, funkcióhoz kötődnek ezek a munkák, amelyeket a pavilon egyik szárnyában Kunkovács László Ősépítmények című fotósorozata megidéz, a másikon azokat a morális értékeket emelik vissza az építés folyamatába, amelyek a közösségszervezés szempontjából nélkülözhetetlenek, mondhatni alapvető jelentőségűek.

Innen szemlélve a dolgot még az az egyébként kissé megmosolyogtató gondolatmenet sem zavaró, amely szerint a csipesznek különös jelentősége van a magyarság számára, merthogy a kurátorok szerint a magyarság körében él a hit, hogy a ház körül kiakasztott frissen mosott ruha megakadályozza a javak elvesztését. (Az már inkább bosszantó, hogy Temesvár román neve Tirgu Muresként „fordítódott” a pavilon több szóróanyagában is).

Tény, hogy temesvári egyetemisták nyerték meg a kurátorok által a Fogadótér-KAPU-ra kiírt pályázatot, munkájuk azt érzékelteti, hogy a kiállítás nem a megnyitóra készült el, hanem majd a záráskor lesz készen. A látogatók ugyanis maguk is kézbe vehetik a szóban forgó csipeszeket, színezhetik őket, rajzolhatnak, üzenetet írhatnak rájuk, majd elhelyezhetik őket a kiállítás különböző pontjain, elsősorban az átriumban felépített szerkezeten.

És a látogatók láthatólag veszik a lapot, akarom mondani csipeszt, néhány héttel a megnyitó után a magyar pavilon belsejében folyamatos a közös munkálkodás, és az építmény folyamatosan alakul, gazdagodik.