Az író nem népjóléti miniszter

Térey Jánossal Átkelés Budapesten című kötete kapcsán a „derűs kísértetvárosról”, Budapestről beszélgettünk.

– Megállapodott és családot alapított. Az olvasók ilyenkor hajlamosak összefüggést keresni az életesemények és a szöveg változásai között.
– Volt néhány lázadó évem, de akkor is érteni véltem a környezetem motivációit, akkor is tudtam, kinek tartozom megbecsüléssel, ki a teremtő családanya, a nagyszerű művész vagy tudós; kicsoda aljas gazember és miért az. Megértés, engedékenység akkor is volt bennem, de nem akartam behódolni, megfelelni senkinek. Most sem szeretnék, de ez nem a fiaim születésével, sokkal inkább az életkorommal függ össze. Negyvenhárom éves vagyok, nem állna jól nekem egy húszéves vadorzó egész világra fittyet hányó attitűdje. És nem is gondolkozom már úgy, mint egy huszonéves, ez a lényeg. Családot alapítottam, ami felelősséggel jár, de nem lettem óvatoskodó kispolgár, nem lettem konformista. És szerencsére vannak kitartó olvasóim, akik odafigyelnek rám.

– Az új kötet szövegei műfaji megjelölésük szerint novellák, írásképük és ritmusuk a költészet jegyeit idézik fel, a visszatérő szereplők történetei pedig egy városi drámát rajzolnak ki. Hogyan definiálná az írásokat?
– Ezek történetek. Sosem gondolkodom műfajban, csak szereplőkben és helyszínekben.

– És miért Budapest?
– Sorozatban írtam ezeket a novellákat, és az első három rajzolta ki az utamat. Persze, hogy a pesti aszfalton.

– Az előszóban azt írja, „a történetekben az a derűs kísértetváros nyílik meg, amelyik alattunk vagy mellettünk létezik”. Felismerjük magunk körül ezt a kísértetvárost?
– A nyilvánvaló jelek mindenhonnan kikandikálnak. A Szent István parkban a negyvenes évek utolsó választásának kampányföliratait néhány évvel ezelőtt kaparták le a falakról, de a betűket még mindig ki lehet venni. Vagy az orosz katonák festett jelzését a Rózsadombon: aknamentes épület. Ugyanez érvényes a golyónyomokra a város számtalan házfalán. Sándor Iván kérdez rá, hogy „mikoriak a golyónyomok?” Ezek a ragyák mindent elárulnak a házról: ’44, ’45, ’56... Aki ötven-hatvan éve, még a nagy tatarozások előtt, a macskaköves városban kereste e nyomokat, a javukat biztosan megtalálta egy-egy villa, bérház vagy középület falán. Ma is mérhetetlenül gazdag háttérvilág rajzolódik ki a telekkönyvből, egy-egy fotótárból vagy főleg a lakók emlékezéseiből, akkor is, ha ezek néha rendkívül sötét, ijesztő történetek. A lakosság tudatában mindez természetesen nincs jelen. Nem is lehet, hiszen az ember nem kérődzhet folyamatosan a múltján. Ha viszont fölfestenek egy sárga csillagot az aszfaltra a kapuja elé, radikálisan utalva rá, hogy a ház ’44-ben csillagos ház volt, más érzéssel lép be, azt hiszem. Megváltoztatja a napját az a sárga csillag. És szerencsésnek érezheti magát, hogy csak a napját.

– A kötet történetei egy meglehetősen depresszív város képét rajzolják fel, ahol nyoma sincs a derűnek.
– Én másképp gondolom. Nem föltétlenül depresszív ez a város. Vannak hedonisták, akik minden este kirúgnak a hámból. Egyaránt vannak harmóniában élő, élvezkedő és munkamániás hőseim, mint eddig mindig. Van egy házasságszédelgő fiú, aki többször fölbukkan a könyvben, és a készülő regényemben is föltűnik majd. Ő nem boldogtalan – most még. És sorolhatnám tovább. Kedélybetegnek, melankolikusnak gyakran látom Budapestet, de depressziósnak csak olykor. Jó kis város ez.

– Amely gyakran elpusztíthatatlannak tűnik. A szövegekből árad valamiféle időtlenség, mintha Budapest örökké létezett volna, és mindig is létezne.
– A szülővárosom jelképe a főnix, Debrecen több tucat tűzvészből éledt már föl, és Budapest is elpusztíthatatlan. Nem egyetlen település egyetlen legendával. Számtalan elemből áll össze, és amikor kiesik az egyik elem, például lebontják a Tabánt, akkor keletkezik valami más, hiszen nagyjából a Tabán bontásának idején épült az Újlipótváros, aminek ma már szintén patinája van.

– Megbecsülik, értékelik a budapestiek ezt a folyamatos újjászületést?
– A budapesti polgárok nagy része lábtörlőnek használja városát. Komoly lokálpatriotizmus alakult ki az elmúlt ötven évben, de nagyon kevesen vannak – legjobb esetben is néhány ezer ember –, akik kreatív művészként törődnek a várossal. Az utcákat borító szemétből az ember sok mindenre következtethet, többek között a város megbecsültségi fokára is. A mérleg mindkét serpenyőjébe jut érv, vajon szeretik-e ezt a várost a lakói vagy sem. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy Budapest az egyik legjobb település a Földön. Éppen lábadozóban.

– A történetek helyszínét a tartalomjegyzékben pontosan meghatározza, a kiadó pedig a kötethez Google-térképes alkalmazást tett elérhetővé. Nem tart tőle, hogy ezek leszűkítik az olvasó mozgásterét? Pontos helyismeret nélkül is megérthetők a történetek?
– Persze, hiszen az alkalmazás megtekintése nem kötelező. Ahogy a Fortepan-képek is csupán a kötet, és nem a szöveg részei. Újabb tereket nyitnak az asszociációnak, de nem a hősöket ábrázoló illusztrációk. Az utolsó fotón például negyvenes évekbeli síelőket látunk a Normafánál: a hegy elnyújtózik a múltjával a jelenkori, jövőbeli polgárok lába alatt. A tartalomjegyzékben szereplő utcanevek pedig arra utalnak, hogy hol, miről jutott eszembe a novella. Alapvető emberi történeteket jelenítettem meg. Ha valaki nem budapesti, akkor is tudni fogja, hogy egy kedélyes kisvárosi kocsmatársaság hogyan frocliz ki egy távollévő havert. Nem kell ehhez ismerni Budafokot. Ahogy az első novellához sem azért adtuk meg Szörény Rezső BÚÉK! című filmjét hivatkozásként, mert közvetlen kapcsolatban áll a szövegemmel, hanem mert az atmoszférájuk hasonló. Ezt a filmet én Csehov műveivel tartom egyenértékűnek, és szeretném, ha a közönség ismerné. Mert bőven mond annyit, mint a korszak közismert és divatos alkotásai, a Megáll az idő például.

– Hány emberhez juthatnak el ezek a budapesti történetek, egyáltalán milyen szerepet tölt be az irodalom, a költészet a jelenkori magyar társadalomban?
– Könnyen rávághatnám, hogy semmilyen szerepe nincs. Ám amikor díszes könyvbe csomagolva, fotókkal illusztrálva megjelentek Nyáry Krisztián magyar költők magánéletéből csemegéző történetei, akkor azt tízezres nagyságrendben vásárolták. Nem tettek volna így, ha az adott költők műveit felületesen sem ismerik. Ha nem tudják, hogy Anna örök, és hogy „Milyen volt szőkesége”, vagy ha nincs meg fejből a Héja-nász az avaron Adytól, akkor sosem vették volna meg ezt a könyvet. Úgy látszik, a lakosságnak aprópénzre váltva és képeskönyvként forgalmazva mégiscsak kell a költészet; a magyar költőknek eszerint a magánéleti viharai érdekesek, és csak másodsorban a műveik. De ameddig a magánéletük izgalmas téma, addig a műveiket is olvasni fogják, és ez biztató jel. A könyvkiadás szempontjából pedig érdekes tünet, hogy szinte minden a csomagoláson és a marketingen múlik. Ezek a szerelmi történetek számunkra közhelyek. Javukat már gimnazista koromban ismertem, és ismerte minden intelligens társam a bölcsészkaron. Nyáry egyetlen leleménye, hogy megtalálta a csomagolás megfelelő módját.

– És mi lesz a kortárs költészettel, ahol egyelőre csak a szöveggel találkozhat az olvasó?
– Irodalmárként többnyire meg kell halnunk ahhoz, hogy fölkeltsük a tömeges érdeklődést magunk iránt, ezt elfelejtettem hozzátenni. Mi még élünk, így a magunk ügyességére vagyunk utalva. Nem közömbös a megformált imágó szerepe sem. Főleg, ha hiteles. Az biztos, hogy ha nem színes-szagos köntösben adunk ki valamit, akkor elsőként és legtöbbször nem ennek a könyvnek nyúlnak utána a boltban. Többek között ezért van manapság a műveknek Facebook-oldala. Csupa olyan ornamens, ami leválik róluk idővel, de az olvasóknak mégis szükségük van rá, mert orientál, segít a munkáink megismerésében. És ne hallgassuk el, a könyvkiadás is versenyhelyzet: fontos, hogy ezt a könyvet válasszák, és ne a másikat. Szomorú, hogy így van, nem értek vele egyet, de elfogadom.

– Ezek szerint ötven vagy száz év múlva az ön magánéletében vájkál majd az akkori Nyáry Krisztián?
– Egészségére, ha ez teszi boldoggá. Én végtelenül egyszerűen látom ezt. Ha fönnmaradnak a műveim, akkor nyilván nekem is lesz ilyen Nyáry Krisztiánom. Szigorúan fogalmazva, mindig lesznek az irodalomnak haszonélvezői, akik a magánéletünkön csámcsognak, de csak abban az esetben, ha a műveink ereje több korszakon és nemzedéken ível át. De mi ezt már nem fogjuk látni.

– Egy korábbi interjújában említette, hogy több műve áll a kiadójánál. Milyen megjelenésekre számíthatnak az olvasók, miket a tervez az elkövetkező évekre?
– A Verlaine-fordításom új kiadása a Helikon Kiadónál, az összegyűjtött versek a Librinél várnak megjelenésre. Nemrég közölte egy új darabomat a Jelenkor. Javában dolgozom egy regényen is, ami jelenleg a kétharmadánál tart. Ez utóbbi a Protokoll és az Asztalizene világának egyenes folytatása. Hajléktalantól a miniszterelnökig mindenki szerepel majd benne. A jövőben játszódik egy nagykoalíciós kormány idején, mielőtt még bárki elkezdene találgatni.