Küszöbön az első világháború, és a bácskai parasztok és polgárok többsége egyelőre hazafias lelkesedéssel készül a szerbek megbüntetésére. Az ókanizsai Remete István mérnököt azonban sokkal inkább az aggasztja, hová tűnhetett cserfes és minden lében kanál felesége, aki eljutott ugyan Zentára a szenzációsnak számító új automobil-járat segítségével, csakhogy vissza már nem érkezett a dél-alföldi városkába. A férj joggal sejti ugyanis, hogy Dávid Veronika körül mindig akad egy szokatlan bűntény.
A bravúr sikerült: Baráth Katalin krimisorozata, mely a Fekete zongora című kötettel indult útjára, úgy őrizte meg a negyedik kötetre is kedélyes, békebeli, mondhatni „monarchiás” hangulatát és humorát, hogy a történelmi háttér egyre komorabbnak tűnik fel. Ebben szerepet játszik az is, hogy a szerző úgy érzékelteti a háborús előkészületektől felbolydult alföldi városka közéleti hangulatváltozását, hogy regényében nem a közelgő nagy világégés határozza meg a cselekményt.
Mert miközben a városka lakóinak többsége nem is sejti, hogy korábbi életük nemsokára visszavonhatatlanul a múlt részévé válik, sőt nem is olyan sokára egy idegen állam fennhatósága alá kerülnek majd, a múlt, az inkább kegyetlen mintsem romantikus dél-alföldi betyárvilág kísérteteinek képében egyszer csak megelevenedik, és ez még azok életét is felbolygatja, akik legfeljebb csak a filléres ponyvafüzetekből ismerhetik Rózsa Sándor vagy Veszelka Imre történeteit.
Közéjük tartozik Baráth Katalin botcsinálta, ugyanakkor nagyon is hatékony nyomozója, a mostani regényben már gyermeket váró Dávid Veron is. Aki ugyan egy helyi nagygazda lányától némiképp szokatlan módon inkább a Nyugat lapszámait forgatja olcsó kalandtörténetek helyett, ugyanakkor mégiscsak azzal kénytelen szembesülni, hogy a zentai vizitációról visszatérve két ismeretlen és meglehetősen nyers bűnöző négy útitársával együtt elrabolja és egy ismeretlen tanyára hurcolja, ahol a rejtélyes Gazda, a hajdani betyár annak akar a végére járni, ki árulta el egykor a betyárfejedelmet, Rózsa Sándort.
Ráadásul igen hamar kiderül, hogy akad a látszólag véletlenül összekerült foglyok között olyan, aki a gyilkosságtól sem riad vissza azért, hogy a múltbéli bűnök ne kerüljenek napvilágra. Persze Dávid Veron jó szokása szerint nem bír csillapíthatatlan elméjével, és miközben a gyermekáldás nehézségeivel kell megküzdenie, valamint pszichológiai hadviselést folytat a nem éppen finom modorú fogva tartóival szemben, a rejtély megoldása sem hagyja nyugodni. Baráth ezzel a fordulattal megteremti – még ha egy alföldi tanya kevéssé kifinomult díszletei között is – az Agatha Christie nevével fémjelzett klasszikus krimikre jellemző dramaturgiai feszültséget, mely a szűz térbe összezárt áldozatok és gyanúsítottak közötti játszmáknak is teret enged.
Miközben egy sötét bűntény szálai bontakoznak ki a háttérben, a többség lelkesen készül a háborúra
Fotó: Fortepan / Párdányi Miklós
A sorozat korábbi darabjaihoz képest Az arany cimbalom alaphangja komorabb, a regény jelenét meghatározó, betyárokhoz kötődő bűntény leírása egészen nyers és szikár, ám ezt a realizmust most is igyekszik ellensúlyozni a főhősnő kissé különc személyiségéből fakadó ironikus nézőpont. Emellett a szerző ismét kiválóan hasznosítja történészi ismereteit, a visszaemlékező fejezeteknek köszönhetően megelevenedik a betyárok világa, a cselekmény fő szála mentén pedig kibomlik előttünk a vidéki Magyarország hétköznapi élete a maga esendőségével és szerethetőségével, amit az utána következő sötét évek színeznek utólag fényesebbre.
(Baráth Katalin: Az arany cimbalom. Agave Könyvek, 2014, 440 oldal, 3480 forint)
