Küszöbön az első világháború, és a bácskai parasztok és polgárok többsége egyelőre hazafias lelkesedéssel készül a szerbek megbüntetésére. Az ókanizsai Remete István mérnököt azonban sokkal inkább az aggasztja, hová tűnhetett cserfes és minden lében kanál felesége, aki eljutott ugyan Zentára a szenzációsnak számító új automobil-járat segítségével, csakhogy vissza már nem érkezett a dél-alföldi városkába. A férj joggal sejti ugyanis, hogy Dávid Veronika körül mindig akad egy szokatlan bűntény.
A bravúr sikerült: Baráth Katalin krimisorozata, mely a Fekete zongora című kötettel indult útjára, úgy őrizte meg a negyedik kötetre is kedélyes, békebeli, mondhatni „monarchiás” hangulatát és humorát, hogy a történelmi háttér egyre komorabbnak tűnik fel. Ebben szerepet játszik az is, hogy a szerző úgy érzékelteti a háborús előkészületektől felbolydult alföldi városka közéleti hangulatváltozását, hogy regényében nem a közelgő nagy világégés határozza meg a cselekményt.
Mert miközben a városka lakóinak többsége nem is sejti, hogy korábbi életük nemsokára visszavonhatatlanul a múlt részévé válik, sőt nem is olyan sokára egy idegen állam fennhatósága alá kerülnek majd, a múlt, az inkább kegyetlen mintsem romantikus dél-alföldi betyárvilág kísérteteinek képében egyszer csak megelevenedik, és ez még azok életét is felbolygatja, akik legfeljebb csak a filléres ponyvafüzetekből ismerhetik Rózsa Sándor vagy Veszelka Imre történeteit.
Közéjük tartozik Baráth Katalin botcsinálta, ugyanakkor nagyon is hatékony nyomozója, a mostani regényben már gyermeket váró Dávid Veron is. Aki ugyan egy helyi nagygazda lányától némiképp szokatlan módon inkább a Nyugat lapszámait forgatja olcsó kalandtörténetek helyett, ugyanakkor mégiscsak azzal kénytelen szembesülni, hogy a zentai vizitációról visszatérve két ismeretlen és meglehetősen nyers bűnöző négy útitársával együtt elrabolja és egy ismeretlen tanyára hurcolja, ahol a rejtélyes Gazda, a hajdani betyár annak akar a végére járni, ki árulta el egykor a betyárfejedelmet, Rózsa Sándort.