Fiatal restaurátorok: műkincsekkel álmodók

Művészek, iparosok, tudósok és nyomozók egyben: három frissen végzett restaurátor vall választott hivatásáról.

Vannak szerencsésebb tudományos pályák, amelyeket szorgos és felkészült szórakoztatóipari szakemberek népszerűsítenek szélesebb körben – elég csak említeni a George Lucas által megálmodott kalandálló régészt, Indiana Jonest vagy a sikeríró Dan Brown teremtette művészettörténészt, Robert Langdont. A restaurátorszakma képviselői talán nincsenek ilyen szerencsés helyzetben, ugyanakkor a laikusoknak, akiket komolyan érdekelnek ennek a túlzás nélkül egyedi és izgalmas hivatásnak a kulisszatitkai, nem kell mást tenniük, mint ellátogatni a Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol Megmentett műkincsek címmel a Magyar Képzőművészeti Egyetemen idén végzett restaurátorhallgatók diplomamunkái tekinthetők meg.

Remekművek a múltból, mellettük pedig a szigorú dokumentáció

Fotó: Hegedűs Márta

Már önmagában is ünnep a szemnek a hallgatók, valamint az útjukat egyengető tutorok lelkesedése, felkészültsége nyomán új életre kelő, régi pompájukat visszanyert festmények, ikonok, faszobrok, óraremekek, bútorok, viseletek és mindenféle lakásdekorációk seregszemléje, de talán legalább ennyire érdekes vonása a tárlatnak, hogy a restaurálás folyamatának dokumentációjába is betekintést nyerhet az érdeklődő. Persze olyan szerencsés nem lehet mindenki, mint én, akit három végzett hallgató – Ferenczy Noémi, Rostás Zita és Mátyás Eszter – kalauzolt körbe a kiállításon.

Itt kellene most következnie annak a közhelyes újságírói fordulatnak, mikor is a szerző azon mereng: milyen nehéz is elképzelni, hogy csinos, fiatal nők férfiakat megszégyenítő magabiztossággal ragadnak szerszámot a kezükbe. Mert bármennyire is kifinomult és „pepecselős” szakmaként él a köztudatban, a restaurátorképzésnek része az is, hogy a hallgatók mondjuk egy kovácsműhelyben találják magukat. A párbeszéd, a másik szakterületének ismerete ugyanis elengedhetetlen a munka során. Minden egyes restaurálásra érett tárgy egyedi kihívást kínál, és a szakmai alapismereteken túl kreativitást és talpraesettséget követel a szakértőtől. Nem is beszélve az elhivatottságtól. A fa-bútor specializáción végzett Ferenczy Noéminak például saját bevallása szerint tizenhat éves kora óta az volt az álma, hogy restaurátor legyen, és ha a puszta szavak nem győzték volna meg a szüleit az eltökéltségéről, akkor az általa egy lomtalanításról hazahozott és autodidakta módon, de annál nagyobb lelkesedéssel felújított szék látványa már biztosan minden kétségüket eloszlatta.

Ám az sem számít ritkaságnak, ha valaki kerülő úton jut el ide. Rostás Zita például némi vargabetű után talált rá a szilikát specializációra, hiszen első választása a szociológia szakra esett, és először a bölcsészkarral kacérkodott a textil-bőr restaurátor Mátyás Eszter is. Ugyanakkor az élettapasztalat kimondottan előny – nem véletlen, hogy korábban a szakra jelentkezésnek többéves múzeumi gyakorlat volt a feltétele. Mert nem elég, hogy a szakma művelőjének komoly rajztudással és kézügyességgel kell rendelkeznie, de otthon kell lennie többek között a művészettörténetben, elengedhetetlenül szükségesek a természettudományi, azon belül is elsősorban a kémiai alapismeretek, nem is beszélve a nyelvtudásról, hiszen egy-egy tárgy sorsának, múltjának feltérképezése során gyakran kell a külföldi szakirodalomhoz nyúlni.

Így történt ez Ferenczy Noémi esetében is. Diplomamunkája egy XVIII. századi, Velencéből származó, gondolaszéknek elkönyvelt bútor volt, amely különleges formájával hívja fel magára a figyelmet. Mivel korabeli leírást vagy ábrázolást nem talált, külföldi múzeumokkal is levelezett és régi könyveket bújt, ám a korábbi vélekedést is megcáfoló megoldást végül maga a tárgy kínálta fel: a szék hátulján előbukkanó képes jeleneten látszik, hogyan is használták ezt az ülőalkalmatosságot. Mint Ferenczy Noémi fogalmaz, ezt a fogatülést, más néven sediolót a piperkőc ifjak használták a kocsijukon, ami vélhetően nagyjából olyan státusszimbólumként szolgált a korban, mintha ma valaki egy Porsche volánja mögül mosolyogna a külvilágra.

Mátyás Eszter mesterremeke egy XVIII. század végi francia stílusú, udvari frakk-kabát volt, amely addig a Magyar Nemzeti Múzeum raktárában várta jobb sorsát. A varrókonzerválás időigényes tevékenység, és mivel a kabát szennyezettségén túl rendkívül kopott, szakadozott, foltos és foltozott volt, nem csoda, ha sok időt töltött az egykor szebb napokat látott ruhadarabbal. A kabátot selyem- és fémfonalas hímzés borítja, sőt fénykorában ezüstflitterek is díszítették, ez utóbbiaknak már csak a nyomai maradtak meg. Az igazi kihívást a rendkívül rossz állagú alapszövet statikai megerősítése és állapotának stabilizálása jelentette, amely sok esetben az egyes részek különválasztását, ilyen módon való varrókonzerválását, végül pedig ezek újbóli, eredeti öltésnyomok mentén való összeállítását jelentette annak megfelelően, amilyen a restaurálás előtt volt.

Rostás Zita két diplomamunkája közül a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum gyűjteményébe tartozó XIX. századi palackváza esetében annyi könnyebbsége volt, hogy rendelkezésére álltak hasonló minták, amiket tudott követni, ugyanakkor szembe kellett például néznie a korábbi, feltehetően a múlt század harmincas éveiben vagy még azelőtt elvégzett restaurálás következményeivel. A nyomozómunkát azonban ő sem úszta meg: a szintén általa helyreállított, ugyancsak XIX. századi címeres díszkancsó 36 töredék formájában élte túl sorstársaival együtt az elmúlt évtizedeket. Az 1956-os forradalom alatt ugyanis találat érte az Iparművészeti Múzeum üvegtárát, és a széttört műtárgyakat ezután összesöpörték és úgy tárolták. A tényleges munkálatokat megelőzően így ő is sűrű levelezésbe bocsátkozott külföldi intézményekkel.

A kutatómunka tehát elengedhetetlenül fontos lépés, ahogy Mátyás Eszter fogalmaz: csak akkor végezhető el az esztétikus helyreállítás, ha pontos adatok állnak a rendelkezésre. És mivel a restaurátor a jövőnek is dolgozik, a lelkiismeretes dokumentációt sem spórolhatja meg. Ráadásul a restaurálási napló műgyűjtőt és múzeumi szakembert egyaránt eligazít abban a tekintetben, hogy milyen volt a tárgy eredeti állapota, honnan hová jutott el a helyreállító restaurátor.

Adódik a kérdés: mi a restaurálás valódi, vágyott célja? Ez több tényezőtől is függhet, más lehet egy múzeum vagy egy megrendelő igénye, utóbbi esetében nyilván az a legáltalánosabb elvárás, hogy a tárgy újszerűnek hasson, és szépen mutasson a vitrinben. És persze adódik rögtön egy másik kérdés is: mi táplálja a restaurátor örömét, hiszen művészi tehetségét mégiscsak egy korábbi alkotó alkotásának a szolgálatába állítja? Alkalmi tárlatvezetőim abban megegyeznek, hogy a hosszas munka során erős érzelmi viszony alakul ki köztük és a restaurálandó tárgy között. Nem csoda, ha időnként a munkával álmodnak, hiszen ez a hivatás állandó készenlétet és folyamatos problémamegoldást követel tőlük. Egyfajta élettársi viszony ez – ahogy Rostás Zita fogalmaz.

Szóval ha nem is távoli földrészeken keresik a kalandot, mint Indiana Jones, a restaurátorok életében a helyszínelés izgalmának és a nyomozás élményének bőven jut hely, nem is beszélve a kreatív hajlamok kiéléséről. Ráadásul a mostani képzésnek már természetes része a digitális dokumentáció, a képszerkesztési ismeretek és a kutatási téma meggyőző prezentálása is, úgyhogy talán nem kincstári optimizmus abban hinni, hogy a végzett hallgatók mostani lelkesedése nem csökken majd, és a szakmában maradva kamatoztathatják tudásukat.