Lovasi: egy Kossuth-díjas indián visszaemlékezései

A Lovasi-életrajz elgondolkodtató nemzedéki krónika. Élet a Kispál és a Borz előtt és után.

Ez annak a pimasz, de az önkritikát sem nélkülöző iróniának köszönhető elsősorban, ami Lovasi András szövegíró-zenész és közéleti figurájára egyaránt jellemző. Egy ilyen könyv persze mindenekelőtt a rajongóknak szól. Akik régóta közszájon forgó városi legendák és eredetmítoszok visszaigazolását vagy éppen cáfolatát várják. És a rajongók nem maradnak kielégítetlenek.

Lovasi lelkiismeretesen, de nem száraz kötelességtudattal számol be barátnőkről, büdös sportcipőkről, a zenésztársak alvási vagy bulizási szokásairól, a zene- és szövegírás műhelytitkairól. Betekintést enged a magyar zeneipar kissé pállott levegőjű Nagy Öltözőjének kulisszatitkaiba és szórakoztató módon végigelemzi a zenefogyasztás változását.

Előkerülnek talán nem annyira ismert életrajzi részletek, mint az, hogy Lovasi egy időben balatoni utcai rajzolóként dúcolta alá törékeny ifjúkori egzisztenciáját, vagy hogy közel húszéves koráig az indián kultúra bűvkörében (is) élt. Ez és sok más életrajzi adat csapódott le természetesen a dalszövegekben is, és Lovasi szerencsére igyekszik is rávilágítani ezekre az összefüggésekre. A könyv tele van hol mókás vagy éppen a kegyetlenség határáig őszinte, életrajzi részlettel –  még egy Bíró Ica-oktatókazetta is feltűnik egyszer! –, ám amit mindenképp ki kell emelni, az a szórakoztató mivoltával együtt is alapos történeti ív.

Kispál és a Borz. A kezdeti évek

Fotó: Libri Kiadó

Különösen a könyv első harmada izgalmas ebből a szempontból: néhány tűpontos mondat és jellemzés segítségével bomlik ki előttünk egy dunántúli, javarészt sváb család tipikus, mégis tanulságos története, kuláklistával, maszekolással, magyar nótába fojtott érzelmekkel és bányásznapi dolce vitával. Érezhetően ez az első rész érzelmesebb, és itt sikerül igazán közelebb jutni Lovasi „mélyrétegeihez”. Kimondottan szép és érzelmileg telített az a rész, ahol a magánzóként házi betont gyártó nagyszülei alakját és küzdelmes életét idézi meg, és a sokszor cinikus nemzedéki hős ez esetben gyermeki lelkesedéssel dicsekszik el azzal, hogy a nagyapja által kitalált díszítőmotívumok hogyan keltették fel még a hivatalos néprajzos szakma érdeklődését is.

Aztán ahogy haladunk előre a történetben, és követjük Lovasi zenei eszmélését, majd a szinte kamaszos lelkesedésből alapított Kispál és a Borz üstökösszerű felívelését a rendszerváltás körüli időkben, úgy változik folyamatosan a díszlet és a korszakokat jellemző tipikus szereplők összetétele a lassan méltóságát vesztő pécsi bányászvilág reményeit eltemető füstharapóktól a kapitalizmus szennyes árján lovagló vidéki klubtulajdonos piti gengsztereken át a fővárosi értelmiségi fauna elmúlt két évtizedének meghatározó szereplőiig.

Lovasi és Szabó Attila a Csík zenekarból

Fotó: Libri Kiadó

Lovasi nem szégyenlős, ha a zenésztársairól és barátairól kell pszichológiai profilt alkotnia, igaz, a saját hibáit sem hallgatja el. Nem véletlen, hogy legfontosabb alkotótársa, Kispál András elemzésére tér talán legtöbbször vissza, hiszen kettejük furcsa emberi-alkotói szimbiózisa volt a zenekar történetének legfőbb hajtóereje. Lovasi láthatóan messzemenően tiszteli Kispál alkotói énjét, a privát embert azonban nemegyszer meglehetősen komikus színekkel állítja elénk – nyilván nem egészen alaptalanul. Ebbe beleférnek olyan mosolyra fakasztó sztorik is, mint amikor a gitárhős némi tudatmódosító szer hatására azt vette észre, hogy a hírhedt Jockey a Dallasból egyenesen hozzá intézi szavait a képernyőről, ráadásul angolul, ami valahogy mégsem nehezítette meg ott és akkor kettejük kommunikációját.

De a címszereplő saját magánéleti botlásait vagy rossz döntéseit illetően sem szépítget. Részletesen végigelemzi például házassága kudarcát. Ugyanezzel az elemzési kényszerrel veszi számba a Kispál és a Borz bukásának okait is. A mából, a hazai zenei életet körülvevő levegő megritkulása felől szemlélve persze ez a bukástörténet is felemelő. Lovasiék felemelkedése egy olyan generáció sikertörténete, mely a kudarcot eleve adottságként és nem szégyenkeltő lehetőségként fogta fel, de ettől valahogy mégis önfeledtebb tudott lenni, mint a korábbi nemzedékek, ugyanakkor kultúrája, világképe még a klasszikus értelemben vett irodalmi vagy másképp fogalmazva analóg világhoz köti. A végnapjait élő szürke szocializmus állóképéről ugrottak a közönség elé, olyan sebességre kapcsoltak, ami akkor szokatlannak számított, és ez az indiános lendület, úgy látszik, a mai napig viszi őket. A közéleti Lovasi is megnyilvánul időnként a könyvben, de pártok vagy közéleti szereplők neve csak elvétve fordul elő. Inkább egy közgondolkodó tűnődéseit kapjuk, aki azt is elmeséli a vége felé, hogy egy ideje érdeklődéssel forgatja az Újszövetséget.

A könyv olvasását megkönnyíti, hogy a stílus szinte mindvégig friss és szórakoztató, a könyv nemegyszer kimondottan találó mondatokat kínál („Bari éppen olyan, mint Komló, csak kicsivel több a pálmafa”). Lovasi komoly és őszinte számvetést készített, és nagylelkűen egy generáció élményeit is betakarította könyvében. A jövőre, az ő jövőjére vonatkozóan sok kérdést fel lehetne tenni, de a leginkább lényegeset ő maga kínálja a szöveg vége felé: „Jönnek-e még dalok?”

(Lévai Balázs: Lovasi. Idáig tudom a történetet. Libri Kiadó, 2014, 430 oldal, 3990 Ft.)