Mivel apám Karcagon nőtt fel, otthon mindig mosolygott egy miskakancsó valamelyik polcról. Ezért aztán a legtermészetesebb módon azt hittem, olyan állandó kelléke ez a vidéki hagyományokat továbbéltető magyar otthonoknak, mint a házi áldás. Pedig az igazság az, hogy a bohókás nevű ivóalkalmatosság úgy lett igazi hungarikum, hogy eleinte az Alföldön volt ismert, innen indult világhódító útjára.
A legfontosabb készítőhelyek a huszadik század első feléig ugyanazok a települések voltak: Mezőcsát, Tiszafüred és Mezőtúr. Az első, évszámmal ellátott darab 1824-es és Hódmezővásárhelyen készült. Gyerekként persze nem tudhattam – mert sohasem láttam rendeltetésszerűen használni –, hogy nem egy dísztárgyról van szó, hanem nagyon is ősi emberi tevékenységhez kötődik.
A miskakancsó ugyanis nem más, mint ember alakú borosedény, amit leginkább ünnepi alkalmakkor vettek elő. És ha már szó esett a kancsó nemzeti jellegéről: ezek a kedélyes figurák a magyar virtust nemzetközi szinten is közismertté tevő huszárság stilizált öltözékében feszítenek – feladatukból fakadó öblösségük persze az egykor méltán rettegett lovaskatonákénál testesebb küllemet követel meg tőlük.
Ugyanakkor a zsinóros huszárviseletet imitáló minták mellett még egy állandó motívum jellemzi ezeket a fazekasremekeket, ami által a regionális jellegű kézműves remekek a nemzetközileg is értelmezhető jelképrendszerhez is kapcsolódnak. A miskakancsókon gyakran feltűnő tekergő kígyó ugyanis nemcsak a férfiasság és a férfierő számos kultúrában ismert szimbóluma, de a bőrét levedlő állat jelképezi a halhatatlanságot is – ami a borissza tulajdonosok számára legalábbis kézenfekvő alapja lehet az önfelmentésnek a károssá is fajulható nemes szenvedélyük gyakorlása közben.
Már csak a Miska elnevezést kellene tisztáznunk, hogy a jól ismert figura anatómiája teljes legyen. Nem mindenhol nevezték egyébként így a tárgyat, Mezőcsáton például pintesként ismerték, ugyanakkor a Mihály becenév más vidékeken és nem csak az ivóedényeken tűnt fel a borfogyasztással összefüggésben. A kiállításon olvasható példák közül a „Bortigyon Miska” szinte kiragyog mértéktartó, udvarias, már-már gondoskodó hangütésével. Mintegy 150 miskakancsót őriznek az 1820-as évek és 1940 közötti időből itthon a különböző gyűjteményekben és mind számban, mind reprezentativitásában a Néprajzi Múzeum gyűjteménye a legrangosabb, az ismert daraboknak közel a fele itt található.
A most látható kiállítás először mutatja be a teljes kollekciót, minden eddiginél részletesebben. Vidékenként veszi számba a legfontosabb mestereket, és az átfogó merítésnek köszönhetően az elsőre talán nem is olyan feltűnő különbségek is előtűnnek. A Miskák arca ugyanis nem csak a megszokott, picit szigorú huszárábrázat lehet, vannak egészen realisztikus vagy éppen karikaturisztikus változatok is, és a kígyó sem mindig kötelező elem, van, amikor lepkére vadászó gyík is feltűnik a kancsón. Nagyon érdekesek az időnként feltűnő feliratok is – kár, hogy ezeket külön leírva nem olvashatjuk el a kiállításon. Pedig az ilyen sorok miatt megérte volna: „Ne ítéljetek meg, ha színig iszom magamat – mert régi magyaroktól hallottam e szavakat.”
A tárlat joggal tarthat számot a külföldi látogatók érdeklődésére is, hiszen míg először a harmincas években itthon fordult a gyűjtők figyelme a tárgy felé, addig a huszadik század második felében a turisták egyik kedvelt emléktárgya lett.
(A miskakancsó. Néprajzi Múzeum. Megtekinthető szeptember 21-ig)
