Bár több számuk is slágerré vált a nyolcvanas években, a hangzás- és dallamvilággal kísérletező, rendkívül igényes progresszív rockot játszó East sohasem vált olyan népszerűvé, mint a közönségrekordokat döntögető Piramis vagy az Edda. Húsz ezelőtt felhagytak a közös munkával, és azóta saját útját járja minden egykori East-zenész.
Móczán Péter évekig a Pécsi Balett-tel dolgozott mint zeneszerző, majd a film világában talált rá útjára. Számos filmzenét komponált, producerként, rendezőként és forgatókönyvíróként is sikeres. Amikor két évvel ezelőtt úgy gondolták, hogy újra előadják az East-korszak legfontosabb dalait, maguk sem számítottak ekkora sikerre. A szegedi, a pécsi, majd két telt házas Müpa-koncert után szombat este már ötödik alkalommal adják elő zenei életművük meghatározó számait.
„A két évvel ezelőtt koncert akkor egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak tűnt, bár már a próbák közben is voltak olyan hangok az együttesben, hogy ha már ennyit dolgoztunk, csinálni kellene vele még valamit – emlékezik vissza az újrakezdésre Móczán Péter. – Fogalmunk sem volt, hogy tetszenek a mai közönségnek a régi számaink, melyek némelyikét harminc évvel ezelőtt írtuk.”
Amikor azt kérdezem, mivel magyarázza ő maga ezt a tartósnak bizonyult sikert, két okot is említ. A mostani érdeklődést szerinte részben az támasztja alá, hogy mára beérett a zenéjük. Az általuk használt, az akkori Magyarországon még szokatlan, kevesek által ismert, elektronikai hangzásokkal operáló zenei nyelv mára közérthetővé vált. Sokat segít a technika fejlődése is, hiszen a progresszív zenei stílus már annak idején is nagyon komoly technikai műszaki feltételeket követelt meg. Azok a zenekarok, amelyeket a műfaj stílusteremtőiként ismerünk, mint a Pink Floyd, a Genesis, az Emerson, Lake and Palmer, a King Crimson, egyedi, összetéveszthetetlen hangzásvilággal rendelkeztek, amelyet nálunk elképzelhetetlen technikai bázison jelenítettek meg.
„Sosem felejtem el a Piramis első, Kisstadionban adott koncertjét – mosolyog Móczán Péter. – Akkoriban senkinek nem volt akkora cucca, amellyel egy stadionméretű teret ki lehetett volna hangosítani. Talán az Omega volt az egyetlen kivétel, a többiek valahogy összeszedték a felszerelést. A Piramisnak sem volt más lehetősége, ezért a színpad két oldalán irdatlan méretű, szedett-vedett hangfalhegyek emelkedtek. Ott volt valahol a mi felszerelésünk is, melyet természetesen kölcsönadtunk nekik. A méretekkel nem is volt baj, ám amikor megszólalt, kiderült, hogy rettenetesen torzan szól, ráadásul igen mérsékelt hangerővel. A mostani koncertjeinken olyan hangosítással játszunk, mint amilyennel a világ bármelyik részén, akár Londonban vagy New Yorkban dolgoznak. Ez nagy lehetőség és szerencse is számunkra, hiszen végre élőben is úgy szólalnak meg a számaink, mint a stúdióban vagy a lemezeken.”
Az újjászületett East sikereinek másik okaként azt említette, hogy bár sohasem voltak úgynevezett sztárzenekar, kilenc stúdióalbumuk jelent meg, melyek átlagosan hatvan-hetvenezer példányban keltek el. Nyilván sok elkallódott, megsemmisült a régi bakelitek közül, de így is majd háromszázezer lemezük rejtőzik a magyar otthonokban.
„Majdnem húsz évig működött a zenekar, ami nagyjából ezer koncertet jelent. Rengeteg helyen játszottunk, egyetemi klubokban, vidéki művelődési házakban és óriási fesztiválokon is. Az akkori közönségünk mára az ötvenes korosztályt képviseli. Hozzátartozunk a fiatalságukhoz, de nyilván sor régi szerelem, barátság, buli emléke is megszépíti a hozzánk fűződő emlékeiket – állítja fel saját nosztalgiaelméletét a muzsikus. – Nemrég a derekamat kellett kezelni a kórházban, és közben az ápolónők bekapcsolták a rádiót. Korda György és Harangozó Teri között megszólalt a Rések a falon című nótánk. Tehát még minket is érint a nosztalgiahullám!”
Az együttes vezetője elmondja, hogy a szombati óbudai életműkoncert nagyjából azt a zenei anyagot tartalmazza, amellyel 2012 júniusában Pécsett tértek vissza. Mégis különlegesnek tekinthető, hiszen a nyolcvanas évek óta nem játszottak szabad téren. A gyönyörű óbudai Zichy-kastély különleges hangulatot biztosít a fellépésükhöz.
Amikor megkérdem, meddig tart, hová vezet a feltámadt East útja, Móczán Péter azt válaszolja, hogy fogalmuk sincs. Egyelőre a hétvégi koncertre készülnek, nagyon örülnek annak is, hogy az idei, MR Szimfonikusokkal közös Müpa-előadást hamarosan leadja a tévé, és talán lemez is lesz belőle. Viszont továbbra sem kívánnak olyan, hagyományosan működő zenekarrá alakulni, ahol szempont a fellépések mennyisége. Ők már csak akkor játszanak, ha olyan feltételek mellett állhatnak a közönség elé, amelyek számukra és hallgatók részére is optimális.
„Mindannyian nagyon élvezzük a közös munkát, de a zenekar minden tagjának van saját, az Easttől független élete is. Zareczky Miki jelenleg a Bergendy zenekarban énekel, Pálvölgyi Géza a Tátrai Bandben billentyűzik, Varga Jani a saját együttesében játszik, Dorozsmai Péter néha a Korálnál dobol, de leginkább a stúdiójával és a kiadójával van elfoglalva. Én a filmjeimmel foglalkozom” – sorolja a zenekar alapítója.
„Tudom, hogy számos példa van arra, hogy »vénemberek« összeállnak, és készítenek egy új lemezt – feleli, amikor új számok lehetőségét tudakolom tőle. – Biztos akad köztük jó is, de nekem most egy sem jut eszembe. Az East legjobb lemezei a folyamatos együttlét, a tagok közös munkájának a gyermekei. A zenekartagok akkori kedvesei, feleségei kevesebbet látták a párjukat, mint mi egymást. Minden East-lemez zenei anyaga több hónapos közös munka során alakult ki. Ezután következett a stúdió. Nekünk sikerült kiharcolnunk az akkori szűkös keretek között is, hogy négy-öt hetet dolgozhassunk a felvételeken. Később, amikor a Dorozsmai Péter stúdiójában dolgoztunk, még tovább nőtt az idő. Ez ma már nemigen jön össze, bár nem teljesen lehetetlen. A próbákon, sőt a koncerteken is gyakran improvizálunk, tehát pattognak a szikrák. Meglátjuk, a lényeg, hogy ne erőlködjünk, majd kialakul.”
