A posztakopaliptikus jövőben nem azt a legszörnyűbb elképzelni, hogy a szennyezéstől mutánssá vált lények elől kell esetleg szaladgálni, hanem azt, hogy végleg lefoszlik rólunk a civilizációs máz, és embertársaink legsötétebb ösztöneit és késztetéseit már nem korlátozzák holmi büntetőtörvények és házirendek.
Éppen ezért erősen félrevezető az a marketingfogás, hogy az Országúti bosszú valamiféle újracsomagolt Mad Max-klón lenne, ha már rokonokat kell keresni, akkor a Cormac McCarthy regényéből készült Az út című film kínálkozna kézenfekvő példaként.
Persze az ausztrál vérvonal fontos szempont, és ahogy a Mad Maxben, úgy a táj ez esetben is kopár, elhagyatott és reménytelenül koszlott, de hát nem véletlen, hogy annak idején nem a kenguruk földjén forgatták a Muzsika hangjait.
Ám a nagy összeomlás után tíz évvel játszódó disztópia szereplői nem járkálnak a divatszakos hallgatók vizsgamunkáit idéző hacukákban és az államgépezet is létezik, leginkább olyan arcát mutatva, amit ma is jól ismerünk: rendfenntartóként és önmaga fontosságát igazoló aktaszaporítóként.
A különbség csak annyi, hogy ahol éppen nem bukkannak fel a hivatalos fegyveres erők, ott végleg az ököljog uralkodik.
Nem egy gyönyörű barátság kezdete
Forrás: Vertigo Média
Ilyen körülmények között – nem is beszélve a tisztálkodási szokások radikális újragondolásának következményeiről – nem csoda, ha egyesek hamar eljutnak a létezés értelmetlenségének meglehetősen egzisztencialista felfogásához.
Ha valaki agyonlőheti úgy a feleségét és annak szeretőjét, hogy utána semmilyen negatív következménnyel nem kell szembenézni, akkor ott bizony nevetséges színjáték államosdit játszani, meg úgy csinálni, mintha lenne bárminek is jelentősége – érvel a film egy adott pontján komor főhősünk, Eric (Guy Pearce).
És milyen igaza van.
Ennek ellenére az ő dacos és elsőre nem is igazán érthető bosszúvágya lesz a történet hajtóereje, és el kell ismerni, a Pearce játszotta bekattant átlagpolgár tekintete tényleg van annyira acélos, hogy azon szépen elegyensúlyoz a film mindenféle megbillenés nélkül.
A kerettörténet a következő: Eric autójával megpattan egy balesetet szenvedett rablóbanda, ő pedig üldözőbe veszi őket és már-már az elmebajjal határos elszántsággal igyekszik a nyomukra bukkanni. A véletlennek köszönhetően összeakad az egyik autótolvaj sebesült öccsével, akiről kiderül, bár meglehetősen korlátozottak a szellemi képességei, mondhatni debil, ugyanakkor – és talán épp ezért – maradt benne valami, a túlélőshow-vá változott hétköznapok között nem éppen kifizetődő gyermeki naivitás is.
Az egykori tinibálvány felnőtt a szerepéhez
Forrás: Vertigo Média
Kettejük road movie-ja nem csak azért fontos, mert mindenféle alakokkal és helyzetekkel találkoznak és ez jó alkalmat szolgáltat a rendezőnek a már említett különös realizmus kibontására, hanem mert a fura páros között kialakuló kapcsolat teremt lehetőséget arra is, hogy bizonyos morális kérdésfelvetések is teret kapjanak a filmben, szerencsére egyáltalán nem szájbarágós módon.
Végső soron az alapkérdés valóban az, amit Eric feltesz, és láthatóan az emberek többsége azzal próbálja megőrizni valahogy a normalitását a törvény és morál nélküli világban, hogy bizonyos apró, de annál fontosabb rituálékhoz vagy megszokásokhoz ragaszkodik.
Az út menti boltos puskával kényszeríti arra Ericet, hogy valamit vásároljon, pedig az csak információkat akar és nincs szüksége konzervre, ahogy a boltosnak is inkább a megszokott ügymenet hiányzik és nem a pénz. Amikor pedig hősünket letartóztatják a történet egy pontján, a katonatiszt, bár agyon is lőhetné, azért akarja őt Sidney-be küldeni, hogy azok ott lássák, dolgozik a vidéki szakszolgálat.
Úgy tűnik, az egyezményesen elfogadott társadalmi normalitás megszűnése után fantomfájdalomként él tovább ennek a látszatrendnek az illúziója. A két főszereplő mellett a mellékszereplők gárdáját is ügyes kézzel válogatták össze, lepusztult arcok és egzisztenciák dacolnak a létezés értelmetlenségével a kietlen tájban.
De nem csak a jó színészválasztás a rendező, David Michód egyetlen érdeme – igen, a leginkább nézőcsalogató név gazdája, Robert Pattinson is meglepően jól boldogul a vásznon.
A hatásos minimalizmus és a minden ízében átgondolt realizmus teszi igazán egyedivé Michód filmjét – szinte bőrünk alá mászik a táj pora és hiteles látleletet kapunk egy lomtalanításra ítélt civilizáció lassú bomlása között boldogulni kénytelen túlélők életéről.
Ráadásul hiányoznak a képregényszerűen eltúlzott figurák is a filmből, helyette olyannyira átlagos alakokat látunk mozogni a vásznon, mintha csak a saját rokonaink és szomszédaink szaladgálnának fegyverrel a kezükben a tájban.
Michód kerüli a kliséket, és filmjében számtalanszor cáfol rá hatásosan az előzetes várakozásainkra. És ez a keresetlenség, a minden barokkos sci-fi túlzástól mentes jövőkép így csupaszodik le annyira, hogy valójában gond nélkül a saját mindennapjaink jussanak róla az eszünkbe.
(Országúti bosszú. Színes, magyarul beszélő, ausztrál–amerikai akciófilm, 102 perc, 2014. Rendező: David Michôd. Forgalmazó: Vertigo Média)
