– Karlovy Vary alkalmából már volt egy tesztvetítése a Szabadesésnek: a stáb látta a filmet. Mit szóltak hozzá?
– A Szabadesés megüti a nézőt, annyira mellbevágó. Amikor megmutattam a stábnak, a vetítés után úgy tűnt, mintha tántorognának az emberek, még azok is, akik részt vettek benne, és tudták, hogy milyen filmet forgatunk.
– A Szabadesés egyik legnagyobb veszélyét abban látom, hogy a készítés nehézségei és a gyorsaság egyáltalán nem látszik rajta, így az ember óhatatlanul azt kérdezi a vetítés után: ha ez így is megy, akkor minek ennél lényegesen többet szánni filmre, és miért tart a megvalósítás olyan sokáig?
– Lehet így gondolni, csak éppen a következtetés téves: a Szabadesés teljes költségvetése 200–250 millió forint. Pontosabban lett volna, ha mindenki ki lett volna fizetve. Így legfeljebb azt a rengeteg szívességet próbálhatjuk forintosítani, ami úgy általában költségként merül fel egy film elkészítésekor, és ami ezúttal nem állt rendelkezésre. Ebben a helyzetben a hátrányból próbáltunk erényt csinálni: a Szabadesésbe mindenki sokkal inkább belerakta magát, mert megkövetelte a helyzet, és így mindenki sokkal jobban magáénak is érezte a filmet. Ugyanakkor ezt a fajta filmkészítést nem lehet üzleti modellként értelmezni. Egyszer-kétszer meg lehet csinálni, de azért nem jó szívességet kérni. Ezek az emberek mégiscsak dolgoznak, a munkájuk, megélhetési kérdés nekik a filmezés, el kell tartaniuk a családjukat, be kell fizetniük a számláikat.
– A Szabadesés rekordidő alatt készült el. Talán három és fél hónapra volt összesen szükség hozzá?
– Az ötlettől a film DCP-kópiájának legyártásáig hat hónap telt el, s ennél rövidebb idő alatt szerintem nem is lehet filmet készíteni. De legalább ezúttal kimaradt a bürokrácia, kimaradt a film előtti túltervezés, volt egy költségvetés, amelybe bele kellett férni, de egyébként teljesen szabad kezet kaptam. Így legalább abban biztos lehettem, hogy lesz belőle film, illetve hogy ez csak rajtam fog múlni. A Szabadesésnél tényleg minden energiát az alkotómunkára lehetett fordítani, és ez hihetetlen nagy jutalom volt. Talán korábban a Hukklénál éreztem ugyanezt, ahol szintén nagyon kevés pénzt tudtunk összeszedni, és mindenki ránk hagyott mindent, mert úgy gondolták, hogy ebből így úgysem lesz komoly film.
– A Szabadesés rövid történetek füzére, de nem klasszikus szkeccsfilm, mert a sztorik itt jobban, tudatosabban összeérnek. És ahogy a film előzetesében kifejező módon megfogalmazódik: a félelmeinkről szól.
– Még pontosabban a szorongásainkról. Többek között azzal is játszik a film, hogy az ábrázolt szorongások az egyes szobák szereplőinek a szorongásai éppúgy lehetnek, mint egyetlen embernek a különböző életkorbeli szorongásai. Legkönnyebben úgy definiálnám a filmet, hogy a Molnár Piroska megformálta főhős a szomszédokkal sosem beszél és érintkezik, csak hangokat és zajokat hall, s ezek alapján elképzeli, hogy mi történhet az egyes lakásokban. Ebből egy szürreális világ áll össze, ami sokkal inkább róla szól. Eközben pedig sok minden mást is beemelünk a cselekmény értelmezésébe: a hét szoba története az élet hét szakaszát mutatja be, a hét csakrát vettük kiindulási alapnak a film tervezésekor.
– Bár a Szabadesés kapcsán sokszor elhangzott már, hogy ez egy nehezített feladat volt, de azért összességében eddigi valamennyi filmjénél nehézségekkel szembesült. Bár a tizennégy év alatt készült öt játékfilm nem hangzik rosszul, de mintha a rendhagyó témák választása egyébként is bevonzaná az akadályokat.
– Ennek leginkább két oka van. Mindenekelőtt én minden egyes filmem után szeretnék valami újat kipróbálni, másmilyen filmet készíteni, mint az előző volt. Ez a felfogás pedig ellentétes a különféle forrást biztosító alapítványok, szervezetek gondolkodásával. Ők ugyanis ugyanazt látnák tőlem szívesen, amit előzőleg készítettem. Például a Hukkle után egy Hukkle 2-re könnyen tudtam volna pénzt kapni, de a Taxidermiát úgy kellett elkészítenünk, mintha elsőfilmes lettem volna. Másrészről a Hukkle és a Taxidermia sikerén felbuzdulva elkezdtem egy másik pályán játszani, és hatalmas költségvetésű filmek történeteit megírni Ruttkay Zsófival. Arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz a külföldi stúdióknak, hogy az ő költségvetésük töredékéért szállítok nekik nívós filmeket. Aztán jött a gazdasági válság, és kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű. Ráadásul egy-egy forgatókönyv fejlesztése másfél-két évig tart számomra, s ezzel megy az idő. Van három olyan kész forgatókönyvem, amelyekkel mintegy hat évet töltöttem el, és egyikből sem lett film. Éppen ezért szeretném most már legalább a Toldit végigvinni. Mert nem valósult meg például Rejtő Jenő Csontbrigádja, ahol az írás során szembesültem azzal, hogy egyre inkább Sidney Lumet Domb című filmje kezd kialakulni belőle. Utólag azt gondolom, okosabban tettem volna, ha inkább több, olcsóbb filmtervet írok meg, és akkor lehet, hogy most kétszer ennyi filmem lenne.
– Talán az is megnehezíti a munkássága alakulását, hogy különcként határozza meg önmagát, ami az olyan egyéni látású rendezőknek, mint például Darren Aronofsky, máshol a világon is hasonló nehézségeket okoz?
– Én nem határozom meg magamat különcként, hacsak nem arra céloz, hogy én mindig olyan filmet szeretnék készíteni, amit még nem láttam. Hagyományos mozik készítéséhez túl rövid az élet, és ha olyanokat rendeznék, az számomra azt jelentené, hogy csak pénzt akarok keresni. Ehelyett folyamatos küzdelmet folytatok a filmnyelvvel. Azt keresem, hogy miképp és milyen történeteket, milyen nyelvi struktúrában lehet elmesélni. Közben pedig ez egy remek játék is: keresem, hogy milyen műfajokat tudnék még sikeresen megvalósítani, milyen műfajokon belül tudnék valami újat és sajátosat alkotni. Kár, hogy erre a gondolkodásra a filmipar nem igazán nyitott.
