Szintetikus szenvelgések a Coldplay új lemezén

A brit Coldplay már egy ideje küzd a nagyravágyással és a tömegek ízlésének való megfelelés kényszerével.

A Ghost Stories a Coldplay immár hatodik lemeze. Egyre távolabb kerül a 2000-es év, amikor a Parachutes című első lemezük borongós, elegáns, szikár melankóliájával levették a lábukról a közönséget és a kritikusokat.

A Coldplay négy hétköznapi, középosztálybeli angol vidéki srác zenekaraként alakult 1996-ban Chris Martin vezetésével. A Parachutesszal és a 2002-es A Rush Of Blood To The Headdel betörtek a zene világába, nagyon hamar a stadionzenekarok elitklubjába emelkedve.

A Coldplay-recept egyszerű és nagyszerű volt: a U2 bombasztikusságát és éteri, csilingelő hangzását keverték egy csipetnyi radioheades művészkedéssel, angol folkos hatásokkal és a britpop kései hullámával.

A felemelő, sodró és merengő, belassult dalok ügyes váltogatásával némileg be is töltötték nagy elődeik és példaképeik egyre üresebbé váló helyét a fiatal hallgatói tömegek körében.

A 2005-ös X&Y albumon már inkább a stadionrockos forma, mintsem a tartalom volt az átütő – nem véletlen, hogy Chris Martinék ezután váltásra törekedtek.

A Brian Eno segedelmével (még egy U2-s vonatkozás) felvett 2008-as Viva la Vida or Death and All His Friends elmozdulás volt egy egyszerre izgalmasabb és poposabb hangzás felé: sokszínű, mégis koncepción alapuló lemez volt ez, ami az élet és a halál nagy kérdéseivel foglalkozott.

A többek között egy barcelonai templomban is rögzített lemez levegőssége, nagy tere és nyugalma okosan bontotta meg a Coldplay addigra manírossá vált stadionrockos világát – a lemez ráadásul hatalmas siker volt a világ körül.

A Coldplay azonban innentől kezdve inkább a további siker, mintsem a művészi önkiteljesítés felé fordult. A 2011-es Mylo Xyloto egymásra tornyosuló szintetizátoros, elektronikusabb hangzásaival a legfiatalabb nemzedékeknek szánt rádióbarát nyekegés lett.

Martinék egyúttal szinte teljesen kiherélték a régi, szikárabb, rockosabb Coldplay-hangzást és a korábbi sötétebb hangvételű, de okosabb dalszövegeket. A siker babérjait persze így is learathatták ezzel a színpompásan felszínes – vagyis a korszellemnek tökéletesen megfelelő – albumon.A 2014-es Ghost Stories ennek az útnak a logikus folytatása, mely során még a Mylo Xyloto zenei világát is tovább tudják herélni.

Az, hogy a Coldplay egy ambientesebb, nyugodtabb, légiesebb lemezt akart készíteni az előző nagy dobás után, akár még érdekes végeredményt is hozhatott volna (lásd megint a U2-t, annak ’93-as Zooropáját a ’91-es Achtung Baby után).

De ehhez képest a Ghost Stories egy mind zeneileg, mind szövegileg ötlettelen, sablonos, üres lemez lett, melynek dalszövegeit ráadásul teljesen eluralja Chris Martin nyígó panaszkodása a Gwyneth Paltrow-val való szakítása miatt.

Pedig mennyi vállalható példája van a méltósággal viselt férfibánatnak a pop-rock zenében. Ez azonban csak fáradt szenvelgés.

Ráadásul mind a U2-s The Edge-hez hasonlóan kísérletező kedvű Jonny Buckland gitáros, mind az erős és érdekes rockdobos Will Champion is háttérbe szorul ezen a szintetikus hangzásokba merített, behalkított lemezen.

Az Always In My Head máris bemutatja a Ghost Stories teljes világát: lassú ütemek, kevéske vonós, szintetikus-ambientes háttérhangzás, Chris Martin pedig máris sóhajtozni kell az elveszett szerelem után.

A rádiókban is gyakran játszott Magic a lemez érdekesebb felvételei közé tartozik: lassan bomlik ki a dal a töredezett ütemekből a tágas, nagyszabású gitárhangzásig.

Az Inket kopogó ritmus, Café del Mar-válogatásra illő, akusztikus gitározgatás jellemzi: popnak is puha dalocska, amiben Martin még olyan dalszöveget is elkövet, hogy „annyira szeretlek, hogy az fáj”.

A következő True Love (Igaz Szerelem) a címéhez méltóan közhelyes szerelmes szám lassú r'n'b-s ütemekkel. A Midnight lassú ambientből vált négynegyedes, minimál elektronikus trackké.

Az Another’s Arms végre mélyebbre hangolt és mélyebb hangulatú tűnődés a lemez közepén; csakúgy, mint a Coldplay első albumainak méltóságteljesen melankolikus hangulatát visszahozó Oceans.A lemez végéhez érve a Sky Full Of Stars hozna újra lendületet a teljesen leült dalcsokorba – kár, hogy a lakossági house-sztár, a svéd Avicii körített hozzá rádióbarát elektronikus hangzást

A záró „O” végül egy könnyen felejthető zongorás levezetés egy könnyen felejthető, szinte levezető lemezhez.

Bár az ezredfordulón a fiatalságukhoz képest meglepő zenei és lírikus érettséggel raktak le két máig zseniális lemezt az asztalra, a Coldplay azóta küzd saját nagyravágyásával és a tömegek ízlésének való megfelelés kényszerével – így jutottak el a korai felnőttségtől a népszerűséghajhász gyermetegségig.

A Ghost Stories ennek a fordított pályafutásnak a lenyomata – de talán még van visszaút a művészi önkiteljesítés világába.