Ilyen volt a vízben úszó sátrak fesztiválja

Négy nap, négy éjszaka: túléltük a fesztiválszezon leghúzósabb felvonását. Zombihangulat a Roburok árnyékából.

Túléltük! Ez jutott eszembe Zamárdiból hazafelé az autóban, és nem az idei szezonra, a június közepe óta fesztiválterületen eltöltött nettó 25 napomra gondoltam, hanem a Strandra, amit épp nemrég hagytunk magunk mögött.

Az idei fesztiválok nem kedveztek a közönségnek, konkrétan a Pannóniát leszámítva nem sikerült eljutnom olyan rendezvényre (VOLT, Balaton Sound, Campus, Sziget), ahol legalább egy nap ne ömlött volna a víz a nyakunkba. Ezért is örültem: ezúttal úgy vágok neki a négynapos, mondhatni kellemes, kis levezetős idényzárónak, hogy tégla vesz majd körül és cserepek vigyáznak a kobakomra.

Egy nappal előtte azonban jött a gyászjelentés, mégsem. Szüttyögve tudomásul kellett hát vennem, jól van, itt is sátorállítás lesz a nyitó feladatom. Öreg vagyok már én ehhez, gondoltam, de azért nekikezdtem a műveletnek, igaz, délután háromra leérve még csillogó szemekkel nyugtáztuk kis barátaimmal, hogy sikerült elcsípni a két utolsó helyet a kempingben. Mellettünk tinihegyek, ameddig a szem ellát. Nincs mit csodálkozni, ide annyi volt egy bérlet, mint a Szigetre egy napijegy, és a Balaton Soundhoz képest is negyedannyi. „Harmincnégy évesen tényleg öreg vagyok már ehhez” – mondtam ki végül azt, amit az előbb csak gondoltam, miközben leszúrtam a sátortartó karókat, és a Die Hard-filmekből ismert, Bruce Willis alakította kőkemény zsaru, John McClane egyik aranyköpése ugrott be: „Öreg ember nem gyorsvonat!”

Sebaj, az első nap rutinból le is ment. Semmi para, Zamárdi jó hely, még ha picit amolyan fapados Sound-hangulata is van az egésznek, a fellépők túlnyomó többségét pedig szinte majd minden idei feszten meg lehetett hallgatni. Lelkes nosztalgia fogott el ugyanakkor, hiszen két Roburból olyan patent „színpadot” kreáltak, hogy csak ámultam a pöpec hangzáson, hangosításon.

Éjjel három körül azonban valami olyasmi történt, amit 1995-ben megkezdett fesztivál-pályafutásom óta nem éltem még meg: Oliver Stone Szakasz című filmjébe csöppentem. Indokínai monszun szakadt a fesztiválra, én meg a sátram mélyén rettegtem, és csak abban tudtam reménykedni, hogy a hét éve kitartóan velem utazó alkalmi fejfedőm kibírja reggelig.

Mindenre számítottam, csak arra nem, ami ébredéskor fogadott. Konkrétan egy tó szélére kerültem, a sátrak úgy sorakoztak, mintha csak a Balatonra vertük volna le őket. Kis pajtásaim zöld alvócsodája meg a tó közepén, térdig érő vízben. Ők történetesen úgy élték túl, hogy egy 25 centis matracon horpasztották át az éjszakát, mit sem sejtve a körülöttük tomboló világvégéről. Reggel meg csak pislogtak, hogy mi van.

Ettől a ponttól éreztem úgy magam, mintha a zombifilmek alfájának és ómegájának kikiáltott The Walking Dead egyik szereplőjévé váltam volna. Nyakig sáros, aléltnak tűnő emberek mozogtak borzasztóan lassan, robotszerűen mindenhol, közben ki-ki morgott egyet-egyet. A táj fekete-fehér komorságban úszott.

Bíztam benne, hogy azért ezt a brutális dagonyát valahogy csak mérséklik. No de amilyen az adjonisten (olcsó jegyárak), olyan a fogadjisten (tessenek csak zombisat játszani a feszt végéig). Nesze nektek, rakoncátlan tizenévesek, kell fesztiválra jönnötök! A harmadik nap vége felé sikerült összegrundolni pár raklapot, így utána már lehetett azokon topogni, no meg imádkozni, hogy oldalra ne csússzon a sárban, mert akkor csúnya vége lehet a dolgoknak.

„A fesztiválozók 27 százaléka legalább egyszer a vécébe ejti a mobilját, úgyhogy tessenek vigyázni” – olvastam még a Szigeten a mindenhol kifüggesztett jó tanácsot. A Strandra ez úgy módosult, hogy a „vécébe” szófordulatot a „trutymóba” megjelölés váltotta.

Nagyszínpad ide, OTP-sátor oda, azt vettem észre, a legtöbb időt a Robur-színpad előtt topogva, enyhén nedves tőzegen lavírozva töltöttem. A Magyarországra szinte hazajáró ausztrál Dub FX sem szólt olyan jól, mint mondjuk tavaly novemberben a Fridge feszten. A Pendulum DJ-szettről Knife Partyra átkeresztelt formáció – egy kedves dobos barátom oldalbordájának jellemzésével élve – meg konkrétan úgy, mint valami lakossági diszkó két panel között 1974-ben.

Maradt hát az NDK-s hangulat és a nosztalgiaparti: írd és mondd, számomra a mustra legjobb bulija egyértelműen a csütörtöki Necc party volt, 90-es évek muzsikái az Oasistól Mr. Presidentig, a Scootertől a Papa Roachig. No jó, ők élőben egy nappal korábban sokkal jobban tolták. Nem lett volna ugyanakkor gáz, ha a két necces lemezforgató kisiparost, Kovács „Fish!” Krisztiánt és hű barátját, Levit teszik be a Knife Party helyett. Simán többen pogóznak, a tinizombik meg megismernek pár elévülhetetlen remeket a vicces ruhájú fiúzenekarok évtizedéből.

Külön piros pont jár a felhőknek, ha az első nap után a legvégén is picit megáztatják még az épp a száradásnak már-már örülőket. A változatosság kedvéért így ez sem maradhatott el. Kínomban kacagtam, miközben az Irie Maffia tényleg jó szettet rakott össze a nagyszínpadon. A vietnami háborús hangulatot közben csak fokozta a fejünk fölött körülbelül másfél-két percenként elhúzó fesztiválozók drótköteleinek süvítése. Nagyjából a napalmbombáknak lehetett ilyen hangja, miközben legyalulták a sűrű indokínai növényzetet.

Zárásképp egy Supernem még belefért. Telt ház, hömpölygő, furakodó tömeggel. Egy jó Tudományos-Fantasztikus Pop után néztünk végül egymásra útitársaimmal, hogy akkor itt az ideje lelőni az idei szezont.

Búcsút intettünk hát a magyar tengernek. Ahoj, Zamárdi! Arra azonban e gyengéd négy nap során rájöttem: tuti, hogy nekem is kell egy Robur. Köszi, Strand!