A Csigó-malom újjászületése

Antik tárgyak a takarmányraktárban. Bartunek Katalin művészeti centruma a gyulakeszi Csigó-malomban.

Ha lehet valamelyik gyulakeszi épületet szabad szemmel is jól látni a szigligeti várból, akkor bizonyosan a Csigó-malom az, egy kicsit jobb távcsővel pedig akár azt is pontosan regisztrálhatjuk, hogy miként rakódtak egymás mellé koronként az épületegyüttes különböző részei. Ipar-, egyben kultúrtörténeti dokumentumnak is mondhatnánk, hiszen azokra az időkre emlékeztet, amikor még félszáz vízimalom állt a bővizű Eger patak mellett Kapolcstól, Vigántpetendtől Diszelen, Gyulakeszin át egészen a Balatonig.

A malom állítólag már a 13. században működött, s egészen a 19. századig valóban víz hajtotta, ahogyan azonban a patak hozama csökkent, a malmokat úgy alakították át gőzhajtásúvá. Azután elfogyott az őrölni való gabona, a földeket téeszek, állami gazdaságok vették kezelésbe, a gyulakeszi malom funkciója is átalakult: takarmánykeverő üzem lett belőle.

A név azonban nem változott, ami nem is csoda, hiszen az épület történetének legszebb időszaka a Csigó család nevéhez fűződik. Az akkoriban éppen átépítés alatt álló objektumot 1867-ben Csigó Pál vásárolta meg fia, Pál részére, s a korábbi malomépület helyett klasszicista stílusú, kastélyra emlékeztető tömböt emeltetett.

Néhány évtized múlva a Grósz család vásárolta meg a malmot, amely éppen a gazdasági válság idején, 1929-ben égett le. Grósz Ella ugyan egészen 1947-ig működtette, de az épület állaga egyre jobban leromlott, s ez a folyamat akkor sem állt meg, amikor a nyolcvanas években műemlékké nyilvánították. Így hát minden esély megvolt arra, hogy a műemlék néhány évtized alatt teljesen elenyésszen.

Talán ez történt volna valóban, ha nem épül fel közvetlen közelében, a hozzá tartozó öthektáros területen egy több ezer négyzetméteres, könnyűszerkezetű gabonatároló csarnok, amely, miután privatizáció utáni tulajdonosai csődbe vitték az üzemet, évek óta kihasználatlan volt.

Csipkerózsika-álmából 2005-ben kezdett ébredezni a malom, amikor Bartunek Katalin, az erdélyi származású iparművész, divattervező elhatározta, hogy megmenti: restauráltatja, majd művészeti, kulturális központként működteti az épületet. Akkoriban Katalin volt férje agrármérnökként éppen gabonatárolásra alkalmas helyet keresett, s valóban, egy ideig gabonaraktározásból finanszírozta a család a felújítás költségeit.

A gazdasági válság azonban itt is éreztette hatását, Bartunek Katalin ezért funkcionálta át a már birtokba vett tereket: az évek folyamán fokozatosan növekvő régiségkereskedést, lakáskultúra-üzletet hozott létre, amelynek jövedelmét visszaforgatja az építkezési munkálatok folytatására. Az üzlet ma már több mint háromezer négyzetmétert foglal el a műemlék épületben, a gabonatárolóban, a zárt és nyitott gazdasági épületekben és a szabad téren.

Ha valaki százéves padlóburkoló téglát, csempét vagy sárgaréz csaptelepet keres, az éppen úgy a siker reményével kezdhet kutatni valamelyik nyitott színben, mintha art deco likőröspoharak vagy éppen népi bútorok, kerámiák iránt érdeklődik. Magyar olvasó számára meglepő, de a készlet jelentős része Dániából érkezett, s érkezik ma is, és Skandinávia és a Kárpát-medence múltjának értékei, relikviái jól megférnek egymás mellett, akár a polgári és a paraszti lakáskultúra berendezési tárgyai.

Vagy éppen a régi és a kortárs mesterek alkotásai. Időszaki kiállításokat is szervez ugyanis a malom tulajdonosa, s az idei nyár művészvendége, Törley Mária szobrászművész plasztikáit úgy mutatja be, hogy azok együttese és az antik tárgyak egymástól nem elkülönítve, hanem éppen ellenkezőleg, szerves egységben jelennek meg.

Mivel pedig a szobrász számára az irodalom, a zene éppen olyan fontos inspirációs forrást jelent, mint a történelem és a szakralitás, szinte mindegyik mű számára meg lehetett találni azt a helyet, ahol párbeszédet folytathat más korok műalkotásaival. Kiállítása a szabad térben, a malom kertjében kezdődik, köztéri vagy oda szánt műveinek válogatásával, s munkái belakják a műemlék épület lakószárnyában lévő helyiségeket is.

Nemcsak a képzőművészet, de az irodalom és a zene otthonává is szeretné tenni a Csigó-malmot tulajdonosa. Annál is inkább, mivel tavaly egy százhúsz férőhelyes koncerttermet alakítottak ki a romos malomszárnyban, amelyben annak idején a szalon volt, és amelyben a Csigó család pompás bálokat szervezett. Az orgonaművész olyan termet keresett, amelyben orgonáját el lehetne helyezni, s kamarakoncerteket lehet adni, s hogy a találkozás milyen lehetőségeket teremtett, jól mutatja az idei nyáron szervezett népszerű koncertsorozat.

A Gyergyószárhegyen született, Marosvásárhelyen, Kolozsvárott tanult művész úgy érzi, Gyulakeszin igazi otthonra talált. Hosszú távra tervez, komplex művészeti központban, fesztiválközpontban gondolkodik – s munkálkodik nap mint nap, 87. életévét betöltött édesanyja segítségével.

Szeretnék felújítani az épület még romos szárnyát is, a megújuló padlástérben új hasznos terek születhetnének, amelyekben rendezvény- és konferenciaterem, kávézó is helyet kaphatna. Az öthektáros terület egyik részén domb emelkedik, kiváló helyszín szabadtéri szoborpark számára, arról nem is beszélve, hogy a domb csúcsa kiváló kilátóhelyként is szolgálhat.

Az egyik irányban a falu fölé emelkedő Csobánc szőlősoraira, présházaira látni, a másik irányba a szigligeti vár felé, ahonnan nézve, mint mondtuk, jól látszik a Csigó-malom. Úgyhogy jövőre vagy néhány év múlva még inkább érdemes lesz felmászni a várba, és látcsővel vagy anélkül, de megszemlélni a változásokat.