A detektívregény az egyik legkonzervatívabb műfaj. Szabályai már hosszú évtizedekkel ezelőtt kikristályosodtak, sőt meg is csontosodtak. Különösen igaz ez az úgynevezett klasszikus vagy más néven rejtvényfejtő krimi műfajára – amit szoktak a szakirodalomban puzzle-krimiként is emlegetni – és aminek vitathatatlanul az angol Agatha Christie volt a koronázatlan királynője. Szinte mindenki, még azok is, akik nem a műfaj rajongói, képesek felsorolni az általa tökéletesített irodalmi zsáner kötelező elemeit: a zárt térben történt rejtélyes halálesetet, a logika fegyverével és az apró részletekre való figyelemnek köszönhetően megoldást találó elmés nyomozót, az olvasó szándékos félrevezetését és mindezekhez a pontos környezet- és társadalomrajzot.
Ezek után nagy merészség kell ahhoz, hogy valaki egyáltalán megpróbálkozzon ezzel a békebeli műfajjal, az pedig már egyenesen sorskísértő vállalkozás, ha egy író arra vetemedik, hogy Christie egyik legismertebb hőse, az ínyenc és pedáns, különc belga nyomozó, Hercule Poirot szerepeltetésével írjon detektívregényt. A hazájában ismertnek számító angol írónő, Sophie Hannah ebbe a nagy fába vágta a fejszéjét, miután Christie örökösei áldásukat adták a híres nyomozó kalandjainak folytatására. Hogy Christie örülne-e a fejleménynek, az kétséges, köztudomásúlag nem rajongott a saját maga által teremtett tojásfejű karakterért.
Hannah egy korábbi ötletét helyezte a Christie teremtette világba. Ráadásul elbeszélőnek egy új, a Christie-univerzumban ismeretlen szereplőt választott, Edward Catchpool, a Scotland Yard fiatal nyomozójának személyében, akit a pihenését töltő belga nyomozóval egy fedél alá sodort az élet Londonban. Sajnos épp ez a választás tűnik kevéssé szerencsésnek, a fiatal fakabát ugyanis legfeljebb mint tökéletes ellenpont váltja be a reményeket, hiszen a kis szürke agysejtjeiről és gasztronómiai szőrszálhasogatásáról híres Poirot a meglehetősen bárgyú és nehéz felfogású ifjú mellett még inkább nyomozózseninek tűnik.
Ezt leszámítva Hannah tisztességes munkát végzett, még ha a párbeszédek, az egyes szereplőket jellemző nyelvi jegyek hatásos visszaadása nem is mindig sikerültek a legjobban. Az áldozatai szájában monogramos mandzsettagombokat hagyó gyilkos köré szőtt történet viszont kellően izgalmas, sőt helyenként egészen borzongató, bár lehetne kissé feszesebb a történetvezetés. A kortárs szerzőnek anélkül sikerült Christie stílusjegyeit megtartani és kicsit még fel is frissíteni, hogy az olvasó hamar elfeledkezik a dilemmáról: egy igyekvő epigon vagy jó tollú krimiszerző szövegét bújja. Sherlock Holmes után tehát immár Hercule Poirot is visszatért az „élők” sorába, és ez inkább jó hír, mintsem kegyeletsértő gesztus.
(Sophie Hannah: A monogramos gyilkosságok. Európa Kiadó, 2014, 501 oldal, 3490 Ft)
