Dragomán György: A hazugság átalakítja a múltat

Október elején jelenik meg Dragomán György régóta várt harmadik regénye, a Máglya.

– Legutóbbi regénye 2005-ben jelent meg. Mi volt az oka a majdnem egy évtizedes hallgatásnak?
– Már A fehér király írása közben tudtam, hogy lesz még két olyan könyvem, amelyek gyerekhangon szólalnak meg. Eleinte a Mesék a palotából munkacímű szövegen dolgoztam, de akkor megérkezett és egyre erősebb lett egy másik elbeszélői hang, ami nem hagyott nyugodni; ebből lett a Máglya. A két könyvet párhuzamosan írtam egy darabig, nem tudtam eldönteni, melyiket fejezzem be előbb. Nem vagyok módszeres szerző, vázlatot sem nagyon készítek, ha mégis, nem tartom magam hozzá, a szövegeim organikusan épülnek fel, egy rózsa szerkezetéhez hasonlóan: egymásra borulnak a különböző részek, amíg össze nem áll az egész. Ráadásul a két regény mellett írtam két novelláskötetet is. Végül a Máglya lett kész először, ez jelenik meg most. Kilenc évig nem volt új kötetem, remélem, a következő pár évben gyakrabban jönnek majd ki a munkáim.

– Eddigi írásaihoz hasonlóan a Máglya is egy fiktív földrajzi helyszínen játszódik, amely mégis erősen emlékeztet a rendszerváltás előtti és az azt követő Romániára.
– A fehér király, a Máglya és a most készülő regényem laza trilógiát alkotnak. Tartalmilag ugyan nem kapcsolódnak, de a helyszín – a fiktív Erdély – összeköti őket. Ennek a térnek – amelybe én magam is be vagyok zárva – a történelmét akartam kibontani. A következő regényem két idősíkon játszódik, a forradalom után húsz évvel, illetve közvetlenül a rendszerváltást megelőzően. A trilógia így összesen 70 év történelmét beszéli el. Ezzel remélhetőleg kiszabadulok bezártságból, és a következő könyveimnek már egészen másként lesz közük ehhez a világhoz.

– Korábbi interjúiban többször szóba került, és egy esszében is feldolgozta, hogyan hagyta el 1988-ban családjával Romániát. Közel három éven át várták, hogy útlevelet kapjanak, és ez alatt az idő alatt megpróbálta tökéletesen az emlékezetébe vésni Marosvásárhelyet. Ez az élmény vezeti vissza minden regényében gyermekkora helyszínére?
– Erősen meghatározók a gyerek- és kamaszkori látványok. Furcsa gyakorlat volt, hogy megpróbáltam megjegyezni és pontosan leírni, amit magam körül láttam. Ez jó iskolának bizonyult, hiszen a mai napig így dolgozom. Megragadnak bennem képek, amiknek eleinte nincs is jelentőségük, de tudom, hogy egyszer majd beépülnek egy történetbe. Az írói módszerem gyökerei, hogy egy pontosan leírt képből bontom ki a szöveget, a gyerekkori megfigyelésekhez vezetnek vissza.

– A szabadság azonban már Magyarországon érte.
– A rendszerváltást Magyarországon éltem át, és akkor is lettem szerelmes, ez a kettő szorosan összekapcsolódott. Ebben az időben még közelről láthattam a hatalom működését. Szombathelyen határsávban éltünk, és romántudásom miatt gyakran tolmácsoltam a határőrök és a menekültek vagy csempészek között. Itt a hatalmi reflexek még igen intenzíven működtek. Mindezek az élmények szorosan összeforrtak a honvággyal. Amikor Romániában kitört a forradalom, nem tudtam pontosan követni az eseményeket, de végig úgy éreztem, hogy ott vagyok. Mély nyomokat hagyott bennem, és máig nem tudok napirendre térni afölött, hogy a vasfüggöny leomlása után Marosvásárhely, a szülővárosom volt az első hely, ahol emberek az utcán ölni kezdték egymást. Nem voltam ott, nem vettem részt benne, de ez az élmény meghatározó maradt, mindig tudtam, hogy valamit egyszer kezdenem kell vele.

– A regény történetét egy kamasz lány, Emma elbeszéléséből ismerhetjük meg. Miért lett lány a narrátor?
– Nem terveztem, hogy egy lány hangján szólal meg a regény. Mikor rátaláltam a főszereplőre, úgy tűnt számomra, hogy egészen másként beszél, másként veszi a levegőt, mint A fehér király narrátora, Dzsátá. Idősebb, és ennek köszönhetően reflexívebben látja a világot, többet foglalkozik magával, tudni akarja, kicsoda ő valójában. A monológja nagyon intenzív, jelen idejű elbeszélés, ami sokkal kimértebb és pontosabb, mint A fehér királyban. Amikor a reflexív fókusz társult a jelen idejű figyelemmel, rájöttem, hogy az elbeszélőm csak lány lehet. Hiszek abban, hogy nincs különbség: nők és férfiak egymás bőrébe bújva is tudnak írni. Így ez nálam nem számított, a kérdés csak az volt, meg tudom-e hitelesen csinálni.

– Úgy fogalmazott korábban, hogy regényeiben a szabadság hiányáról ír. A Máglyában eljött a szabadság, az emberek mégsem tudnak mit kezdeni vele.
– Én filozófusnak készültem, mindvégig az a kérdés érdekelt, hogy mi a szabadság? Amikor rájöttem, hogy erre nem tudok filozófiai választ adni, mert sosem leszek elégedett a válasszal, akkor kezdtem el írni. Eddig a regényeimben a hiányán keresztül akartam definiálni, most azt próbáltam megvizsgálni, hogy mi történik velünk, amikor szabadok vagyunk. Ez egy kamasz számára a legégetőbb kérdés, hiszen szorosan összefügg az identitáskereséssel. Emma ki akarja deríteni, hogy kicsoda ő önmagához, és kicsoda a múltjához képest, és mindebben hol rejtőzik a szabadság. Arra vállalkoztam a regényben, hogy két ember – Emma és a nagymamája – életén keresztül megmutatom, mit jelent megélni a szabadságot. Egy idős nő, akinek a tudatos élete két diktatúrában telt el, és egy kamaszlány, aki a szabadság megélésével ébred tudatára. A válaszaik összefüggnek egymással, a szabadság kérdését, ha lehet egyáltalán, csak együtt tudják megválaszolni, méghozzá igen fájdalmas módon.

– A könyv a felejtés és az emlékezés lehetőségeit járja körül. Úgy tűnik, hiába a szabadság, a szereplők sem emlékezni, sem felejteni nem tudnak megfelelően.
– Felejtés és emlékezés egymással ellentétes folyamatok. Szembe kell néznünk a múlttal, ám ez majdnem lehetetlen, hiszen az emlékezést kioltja a felejtés. Mindig érdekelt ennek a harcnak az egyszerre fájdalmas és mégis gyönyörű folyamata. Ahhoz, hogy egy diktatúrát feldolgozzunk, tudnunk kell, mi történt pontosan. Amíg csak mítoszok léteznek és hazugságok, addig nem lehetséges a szembenézés, addig a múlt tovább él. A felejtés nem segít, hiszen az amnézia a diktatúra sajátja, a jelen hazugsága egy diktatúrában a múltat is teljesen átalakítja. A könyv felteszi a kérdést: sikerülhet feldolgozni a múltat? És ez saját magam számára is nagyon fontos lecke volt, megélni és az írás közben újraélni mindezt, fájdalmas folyamat.

– Az egyik jelenetben Emma hólabdát gyúr, amit véletlenül átgörget a kivégzett diktátor elégetett fotóin. A hamu ráragad a hóra, és így a társai már nem hajlandók beépíteni a labdát a hófalba. Így ránk ragad a múlt, sosem szabadulhatunk tőle?
– Azt hiszem, hogy felejteni képtelenség. Ha csak önmagamat nézem, az, hogy erről írtam, azt jelzi, képtelen vagyok felejteni. A múltban élek, és ezzel meg kell tanulnom szembenézni. Velem mindig ott lesz ez a hamu.

– A lány a tájfutó edzőjétől iránytűt kap ajándékba, hogy mindig tudja, merre van észak. És a regény szereplői közül mintha valóban egyedül Emma érezné a helyes irányt. Mintha csak ő lenne birtokában az igazságnak.
– Nem gondoltam, hogy Emmában ilyen erős karakterre találok. Amikor elkezdek írni, nem ismerem a szereplőimet, csak a mozdulataikat látom. Az élet, ahogy az írás is, döntések sorozata, és egy idő után rájöttem, hogy Emma mindig jó döntéseket hoz, vagy mindig van ereje ahhoz, hogy felismerje a rossz döntéseit. Emma bátor, és ez meglepett. Az én gyerek- és kamaszkori élményeim sokkal erősebben kötődnek a félelemhez, mint a bátorsághoz. Ez a lány tényleg tudja, hogy észak az észak. Van benne egy  adag kamaszos idealizmus, Emma hisz benne, hogy az igazság kiderülhet. Felnőttként sajnos kiábrándulunk ebből, számomra ezért a könyv arról is szólt, hogy visszatérjek az idealizmus állapotába, amikor még minden lehetséges.

– A fehér király abszurditása és iróniája a Máglyából szinte teljesen hiányzik, hangsúlyos szerepet kap ellenben a mágia. A szabadság kifejeződésének eszköze a varázslat?
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd olyan könyvet írok, amiben a mágia a hétköznapok részévé válik. A Máglyában a varázslat olyan természetes, mint a fogmosás. A nagymama a mágia segítségével létrehozza a saját világát, amelynek szabályrendszere kiterjed a környezetére is. Mintha ő lenne a város titkosan dobogó szíve, amely mindent mozgat, és mindent helyre tesz. Ezek a rituálék azonban fogva tartják, így ez inkább rabság, mint szabadság. A diktatúra ideje alatt még jelenthette a belső szabadságot, de a mágia a diktátor bukása után sem múlik el, jelezve, hogy a régi rend is működik, a világ nem változott meg. A diktatúra a babona és a felejtés keverékéből kovácsol magának egy saját valóságot. És ez a szabadság idején sem tűnik el teljesen.

– A regény kulcsmozzanata a vélt vagy valódi besúgók leleplezése, vagy annak hiánya, van ennek aktuálpolitikai üzenete?
– A múlt kérdéseit tisztázni kellett volna. Még mindig nem válaszoltuk meg, mi történt pontosan a diktatúrában, és most már talán nem is lesz rá lehetőségünk. Engem elkeserít, hogy eltelt 25 év a rendszerváltás óta, és ugyanott tartunk, ahol akkor. Ha van a könyvnek politikai üzenete, akkor az a saját csalódásom. A diktatúrák szempontjából kulcskérdés, hogy mi az igazság, és azt hogyan definiáljuk. Két dolog áll egymással szemben. A besúgás voltaképpen azt jelenti, hogy a szó erejével megváltoztatjuk a valóságot. A hatalom arra kényszerít, hogy a valóságon az ő szándéka szerint alakítsunk. Ennek ellenkezője a megbocsátás. Amikor valakinek megbocsátunk, ellenállunk a valóság erőszakos megváltoztatásának. Ez a folyamat érdekelt a regényben: hogyan illik össze a kettő, és hogy van-e bátorságunk megbocsátani.

– Előző két munkájával ellentétben, a Máglyában alig szerepelnek román nevek, szinte eltűnt a kétnyelvűségre való utalás, szándékosan alakult így?
– Nyelvi szinten a román hatások ugyanúgy beszűrődtek, mint a korábbi munkáimban. De én sosem akartam olyan könyvet írni, amelyben igazságot teszek a két nép között. Engem nem az érdekelt, hogy a románok mit csináltak a magyarokkal és a magyarok mit csináltak a románokkal, hanem az érdekelt, hogy a diktatúra mit csinált velünk.

– Mi a véleménye az erdélyi irodalom kategóriájáról, amelyhez sokszor önt is sorolják?
– Nehéz kérdés. Mindig úgy gondoltam, hogy egy magyar irodalom létezik: a lényeg, hogy magyarul írjunk, mindegy, hogy ki és hol teszi ezt. Ugyanolyan közel érzem magamhoz Végel Lászlót, Gion Nándort vagy Berniczky Évát, mint Bodor Ádámot vagy Székely Jánost. Aki magyarul ír, az magyar író. Ugyanúgy nem tartom relevánsnak a kategorizálást, mint a női irodalom esetében. Aki ír, az író, nemektől függetlenül.

– Írásainak összetéveszthetetlen sajátossága a filmszerű elbeszélésmód. Honnan ez rendkívül erős vizualitás?
– Ha bekapcsolnának egy kamerát a fejemben írás közben, akkor fel lehetne venni a filmeket. Voltaképpen jeleneteket írok meg, beállítással és vágással. Ez talán oda vezethető vissza, hogy kamaszként, a kalózvideók korszakában, filmeket fordítottam az összegyűlt nézőknek. Ez volt az első munkám: két év alatt 1700 filmet láttam és fordítottam le, a művészfilmektől a B kategóriás akciókig mindent. És miután megnéztem, másnap persze mindent elmeséltem a barátaimnak az iskolában. Ha elemezni akarnám, hogyan lettem író, a helyszínek pontos lejegyzésének gyakorlata mellett ez volt a másik meghatározó élményem.

– A múlt héten jelentették be, hogy egy brit rendezőpáros filmre viszi A fehér királyt. Részt vesz az alkotási folyamatban?
– Úgy néz ki, valóban, Angliában film készül A fehér királyból. Kezd összeállni a projekt: Alex Helfrecht és Jörg Tittel filmesítik meg a regényt. A női főszereplő a Trónok harcából ismert Carice van Houten lesz. A producerek nagyon optimisták, úgy tervezik, jövő májusban már forgatni fognak. A forgatókönyvtől azonban szándékosan távol tartom magam. A legjobb adaptációk azok, amiknek nincs sok közük az eredetihez, mégis megragadják a lényegét. Ezért is maradok ki belőle.

– A fehér királyt eddig 30 nyelvre fordították le, mit gondol, minek köszönhető a világsiker?
– Az emberek őszintén szeretik ezt a könyvet. Volt, akinek, saját bevallása szerint, megváltoztatta az életét. A fordítók, sokszor önzetlenül, saját elszántságukból fordították le. Rengeteg ember tett nagyon sokat azért, hogy A fehér király sikeres legyen. Fontos dolog a példányszám, de a sikert én inkább úgy mérem, hogy az a szöveg, amin évekig dolgoztam, az a világ, amit megalkottam, valaki életének a részévé válik, és vele marad. Ez egy kegyelmi helyzet, amit még mindig nehezen hiszek el. Számomra csoda, hogy létrehozhattam valami olyasmit, ami megváltoztatja mások életét.