Ekkor szerettünk bele Sophia Lorenbe

Sophia Loren és Alain Delon egyaránt 1960-ban hódította meg a közönséget. Nem is akármilyen filmekkel!

A minap nyolcvanéves Sophia Loren kapcsán néhány hete már felemlegettük, hogy bizony telik, nagyon telik az idő, ám mégis örömteli, hogy a díva Oscar-díjjal jutalmazott alakítása az Egy asszony meg a lánya című drámában máig mennyire időtálló.

A keresztény filmekre szakosodott Etalon Kiadó jóvoltából egy három filmből álló díszdobozban most elérhetővé vált itthon is Vittorio De Sica remekműve, amely a Rocco és fivéreivel, valamint a Csoda Milánóban című alkotásokkal igazi ínyencség a filmkedvelőknek.

Nem mellesleg az olasz film egy olyan varázslatos korába repítenek minket, amikor kis túlzással minden bokorban valami maradandó született. Az említett három alkotás érdekessége, hogy tökéletesen mutatják be az olasz film neorealizmust követő új útjait.

A neorealizmus kis túlzással Viscontitól De Sicáig tartott, Luchino Visconti 1943-as Megszállottsága az origója, De Sica A sorompók lezárulnak című 1952-es drámája pedig a stílusirányzat egyik záró darabja volt.

Ebben az ihletett időszakban az olasz filmesek a valóságra törekvés jegyében eredeti helyszíneken, hús-vér hősök emberi konfliktusait ábrázolták, amelyek tökéletesen tükrözték a kor Olaszországát és társadalmát, annak minden gyűrődésével és nyomasztó realizmusával.

A dolgok azonban a második világégést követő évtizedre jobbra fordultak, így a közönség és a filmesek is joggal léptek volna tovább a szenvedésekkel teli drámai történeteken. Nem véletlen, hogy éppen a neorealizmus két emblematikus rendezője fordult szembe addigi stílusukkal, és alkotói nagyságuk éppen abban nyilvánult meg, hogy megújulva is képesek voltak a legmagasabb színvonalon teljesíteni.

Az 1951-es Csoda Milánóban a neorealizmus és a háborús nélkülözés után meseszerű közegben beszél arról, hogy a hétköznapi embert is érhetik csodák, és a legelveszettebb helyzetben is lehetséges a dolgok jobbra fordulása. A háború után hat évvel ki ne szeretett volna ilyen optimista üzenetet megnézni és abba saját élethelyzetét beleképzelni?

De Sica meséjében angyal és angyalszárny éppúgy szerepet kap, mint a csodavárás és a csoda bekövetkeztének aktusa. A legkisebb vágyak éppúgy megvalósulnak, mint az önzetlen árva szerelemre találása, így az sem tekinthető boszorkányságnak, hogy a film végén valamennyi elnyomott hajléktalan seprűn repül el egy olyan világ felé, ahol „a jó napot valóban azt jelenti, jó napot”.

De Sica elmozdulása a mesék világába nem végleges, amelyet jól mutat a már említett Sophia Loren-film, az Egy asszony meg a lánya kilenc évvel később. 1960 egyébként is kulcséve volt az olasz mozinak, ugyanis ekkor nemcsak a Loren-film készült el, hanem a Rocco és fivérei is.

Előbbiben egy 26 éves színésznő vált világhírűvé, utóbbiban a 25 éves – francia és a film kedvéért olaszra szinkronizált – Alain Delon robbant be a nemzetközi köztudatba. A két fiatal művész legalább akkora letéteményese a sikereknek, mint a tehetséges rendezők és a szívhez szóló történetek.

Az Egy asszony meg a lánya a második világháborúhoz kanyarodik vissza, amelyben egy asszony a lányával menekül Rómából, ám hiába tartanak az anya szülőfalujába, így sem tudják elkerülni a háború embertelenségét, és mindkettőjüket megerőszakolják templomban megbújó katonák.

Nincs nagy csoda Milánóban az ötvenes években játszódó Rocco és fivéreiben sem, ahová délről érkezik a jobb élet reményébe egy szicíliai család. Az öt testvér sorsát egy prostituált fogja romba dönteni, akiért utóbb a katonaságot megjárt Rocco és ökölvívónak állt testvére között gyilkosságba torkolló ellentét feszül.

Mindkét mozi fiatal tehetségek sorát vonultatja fel: a Rocco és fivéreiben Delon mellett Annie Girardot és Claudia Cardinale, az Egy asszony meg a lányában Jean-Paul Belmondo is bizonyítja a kimeríthetetlen utánpótlást.

A nemzetközileg agyondíjazott filmek emberi kapcsolatai, konfliktusai és drámai szükségleteik ma is aktuálisak, csakúgy mint kallódó, vívódó hőseik tanácstalansága, valamint leküzdhetetlen akadályokkal való szembekerülésük. Már nem neorealizmus, de a miliőábrázolás és atmoszférateremtés parádés, a valóság pedig így is minden pillanatban éget.

Nem lehet elégszer látni őket!