A tízmillió X-faktor országában felüdülés kézbe venni egy könyvet, ami arról szól, hogyan lesz valakiből igazi zenész. Persze a legtöbb sztárönéletrajzhoz hasonlóan Jimi Hendrix memoárja is inkább ügyes marketingfogás, mint irodalom, de azért itt nemcsak a szerkesztők és a kiadó jár jól, hanem néha az olvasó is.
A közhelyeken túl ugyanis a Nulláról indulva izgalmas képet fest a 20. század egyik legnagyobb gitárosáról. Hogy mennyire a saját szavaival – ahogy az alcímben szerepel –, az már más kérdés. A szöveget a gitáros hátrahagyott jegyzeteiből szerkesztette egybe Peter Neal dokumentumfilmes, aki annak idején portréfilmet forgatott Hendrixről. A könyv mindenesetre az örökösök segítsége és jóváhagyása nélkül készült, ezt nem árt észben tartani.
A kötet két jól elkülöníthető részre oszlik. Az első huszonnégy év története szűk ötven oldalon, amelyet a befutás utáni, utolsó négy év majd kétszáz oldalnyi elbeszélése követ.
A Nulláról indulva cím kicsit sem túloz: a gitáros tényleg a nulláról indult, és nem csak anyagi értelemben. A Seattle-ben született, afroamerikai, ír és indián ősökkel egyaránt rendelkező kis Jimmy Hendrix (keresztnevét csak később egyszerűsítette) a könyv tanúsága szerint mindenhonnan kilógott, nem tartozott sehova sem. Talán csak az utcai bandákhoz, akikkel „néha megdobáltunk egy-egy rendőrt, ami miatt pokoli bunyó szakadt a nyakunkba”.
Otthonról újra és újra meglépett. Az apja számára az a gyerek volt, „aki soha nem azt csinálta, ami helyes”. A nihil közepén aztán egyszer csak megjelent egy jobbkezes gitár. Hendrix balkezes volt, de nem tudta, hogy szerelje át, amikor sikerült, a hangszer elhangolódott.
Ezért lementem egy gitárboltba, és végigfuttattam az ujjaimat a gitáron. Attól kezdve már be tudtam hangolni a sajátomat.
Tizennégy vagy tizenöt éves korában kezdett zenélni. Chuck Berry és Muddy Waters voltak az első ihletői. Zenekart is alapított, ám egyszer a rendőrök azon kapták, hogy lopott autóval furikázik a városban, így dönthetett, börtönbe vonul vagy a hadseregbe. Utóbbit választotta. A 101-es légi szállítású ezred katonája lett, ejtőernyősként szolgált. Ugrani imádott, a katonaságot azonban hamar meggyűlölte, egy sérülést követően leszerelték – nem sokkal a vietnami háború kitörése előtt.A seregben keresett pénzét egy nap alatt elverte, így pedig nem tudott és nem is mert hazamenni, vándorzenésznek állt, és jobbára éhezett. De ahogy írja, ekkor tanult meg igazán gitározni – kézzel, lábbal, foggal.
Odalent délen muszáj foggal gitározni, különben lelőnek!
Játszott Little Richarddal, aki nem engedte, hogy feltűnőbb ruhát viseljen a színpadon, mint ő, járt a keleti parton, északon. Zenélt Bob Dylannel, segítséget kapott Mick Jaggertől, az áttörést azonban az Animals basszusgitárosa, Chas Chandler felbukkanása jelentette, aki Londonba vitte magával Jimit. Innen már kevésbé rögös út vezetett a sikerhez.
Ebben a (második) részben nyílik meg igazán a gitáros. A siker megélése szinte filozófussá avatja, persze senki ne számítson a Lét és időre, de radikális gondolatai szétfeszítik azon szcéna kereteit, amely körülvette őt. S bár folyamatosan elszakad az anyagi világ hívságaitól, azért nem hagyja szó nélkül a környezetét sem. Olvashatunk a Beatlesről, a Rolling Stonesról, Dylanről, Tom Jonesról, arról, hogy nem akar énekelni, hogy Svédország a kedvenc országa, hogy mennyire szereti Bachot, Beethovent és Mahlert, hogy mi a véleménye a groupie-król, akiket sokatmondóan Electric Ladynek hív, a faji zavargásokról, a dalok születéséről, a pénzről, a sikerről és mindenekelőtt, vagy mindeközben a zenéjéről, amelyet mindennél jobban szeretett.
A The Jimi Hendrix Experience-szel sikert sikerre halmozott. Albumaik – az Are You Experienced, az Axis: Bold as Love és az Electric Ladyland – több százezer példányban keltek el. A dalaik, mint a Hey Joe, a The Wind Cries Mary, a Fire vagy a Manic Depression kitörölhetetlenül beírták nevét a rock and roll halhatatlanjai közé.
Ha hihetünk a könyvnek, Jimi Hendrix sikerei csúcsán is egy egyszerű seattle-i srác maradt, aki, mikor átadták neki a város kulcsait, arról elmélkedik, hogy mindig azt hitte, szülőhelyén a börtöncellák kulcsain kívül mást nem lát majd. A pénz, a siker és a felhajtás azonban mégis nyomot hagytak rajta, de egészen máshogy, mint képzelnénk.
A memoár egy pontján egy tükrökkel teli szobáról ír, amelybe be van zárva, és ahol önmagával beszélget:
Ember, neked nagy szükséged lenne valakire. Kiáltozol itt magadban, de nem elég erős a hangod ahhoz, hogy hallják is, amit kiabálsz.
Az önkifejezés kudarca áthatja a zenéről és a világról, valamint a kettő kapcsolatáról szőtt gondolatait. Folyamatosan kételkedett, nem magában, inkább abban, hogy megértik-e, amit énekel, hogy valóban megértik-e, és így van-e értelme az egésznek.
Egyetlen dologban hitt, önmagában, hiszen számára ez biztosította, hogy hinni tudjon Istenben. Amikor felment a színpadra és zenélt, az volt a vallása, írja: „én vagyok az Elektromos Vallás”. Nem bonyolította túl a világot. Számára nem létezett faji kérdés, hiszen bőrszíntől függetlenül lehet bárki jó és rossz, és nem létezett drogprobléma sem, hiszen amíg senkit sem bánt a viselkedésével, addig ott és akkor használhatja a tudatmódosítókat, ahol és amikor csak akarja – írja. A zenei kategóriákat sem értékelte sokra, minek meghatározni? Át kell érezni. Csak kétféle zene létezik: jó és rossz.Ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre elvontabb, pszichedelikusabb a szöveg. A zenei filozófia eklektikus világmegváltásba csap át. Öntudat és béke, őrület és mennyország: Nietzsche és Gandhi találkozása az ezotéria boncasztalán. Talán akkor a legszürreálisabb, ha olvasás közben a dalait is hallgatjuk.
Az utolsó hónapokban egy új kezdetről álmodozott. Új zenekart akart, új stílust, új életet, ám közben azt írja, „nem vagyok biztos abban, hogy megérem a 28. születésnapomat, de hát annyi szép dolog történt velem az utóbbi három évben. A világ semmivel sem tartozik nekem.” Mintha az élj gyorsan, halj meg fiatalon rocksztárnarratívájába akarta volna beilleszteni saját életét. Ami hamis pátoszt kölcsönöz a szövegnek, a befejezés azonban feloldja ezt:
Ha meghalok, csak hallgassátok tovább a lemezeimet.
A kötet a The New York Times 1970. szeptember 19-i kishírével zár: előző nap Londonban, ismeretlen okból elhunyt Jimi Hendrix amerikai rocksztár.
(Nulláról indulva – Jimi Hendrix élete saját szavaival, Trubadúr Kiadó, 2014, 3990 Ft.)
