„Samu angolul gitározott és magyarul halt meg”

Schuster Lóránttal a Bencsik Sándor Samu válogatáslemezről is beszélgettünk a P. Mobil 45 sorozat új részében.

− A lemezborító Viszt György grafikus művészi tehetségének újabb bizonyítéka. Hogyan készült az alkotás?
− Bár akkoriban is létezett a Photoshop számítógépes program, ez nem azzal készült. A borító Samu domborművét mintázza, amit az alkotó előbb gipszből megformázott, majd a kész munkát lefotózta. Személyében arról a hagyományos értelemben vett művészről beszélünk, aki kétkezi munkájával valósította meg zseniális ötleteit. Viszt Gyuri eredeti alkotásaival a P. Mobil Rockmúzeumban találkozhatunk.

− A borítón olvasható a négy rocktenor és Schuster Lóránt nyilatkozata Bencsik Sándorhoz fűződő viszonyáról, illetve emberi-művészi kvalitásairól. Véleményedet mindössze egyetlen mondatba sűrítetted: „Samu angolul gitározott és magyarul halt meg”.
− Ez így történt. A beatkorszak kezdetekor a zenekarok a különböző ifjúsági parkokban, klubokban kizárólag angol, amerikai zenékkel léptek közönség elé. Később a magyar nyelvű beatzenékkel kísérleteztek, ami komoly mutatványnak számított. Ez a zenére és a szövegre egyaránt vonatkozott.  Az első próbálkozások az Illés, az Omega, és Bergendy nevéhez fűződnek, kiderült, magyarul is lehet jó zenét és szöveget csinálni.  Az angolszász szaksajtó szerint egyetemes zenésznek azt tartják, aki nem csak jó hangszeres, hanem a beat- vagy rockzene történetére is hatással van. Ilyen volt például a Shadows gitárosa, Hank Marvin, Richie Blackmore, Jimi Hendrix, vagy Eric Clapton. Ugyanez érvényes magyar viszonylatban Bencsik Samura. Nem sok olyan gitárosról tudok Magyarországon, mint ő, aki előre megírta a szólókat, s amelyeket hangról hangra felépített: volt eleje, csúcspontja és levezető része. Sokat tanult példaképétől, Rory Gallaghertől vagy a Dire Straits hangszeresétől, Mark Knopflertől. Ezért gitározott ő angolul. És azért halt meg magyarul, mert – akárcsak akkoriban – Magyarország nemzetközi összehasonlításban előkelő helyet foglal el az egy főre jutó öngyilkosok számát tekintve. Szomorú tény ez. Jó lenne, ha változna.

− Milyennek ismerted őt? Magába forduló ember volt?
− Teljesen. Állandó belső küzdelmet vívott saját magával, és mindent nagyon hamar feladott. Amikor bevitték katonának, egy pár hónap múlva már árulta a gitárját. Keveset beszélt, inkább egymás után szívta a cigarettákat. Tőle ragadt rám az a rossz szokás – amit azóta szerencsére elhagytam −, hogy a körmét pattogtatta. Arra is később jött rá, hogy kár volt otthagyni a P. Mobilt, hiszen pár hónappal később megjelent a mi lemezünk is, a Mobilizmo. Mint utóbb kiderült, megbánta, hogy elment. Rájött, rossz döntést hozott azzal, hogy asszisztált az „oszd meg és uralkodj” elvének gyakorlati megvalósításához. Később a P. Boxban arra is rájött −  mikor szembesült a zenekar ügyes-bajos dolgaival −, hogy mennyire nem egyszerű a problémákat kezelni, megoldani, s hogy erre ő nemigen alkalmas. Fájt, hogy hanglemezgyári nyomásra nélkülem akartak új zenekart csinálni, de az még jobban, amikor a Kékesi Bajnok lakásán történt zenekari tanácskozáson kijelentette, őt nem érdeklik, miről szólnak a dalszövegek. Nem ismerte fel, hogy a zene, a szöveg, a megjelenés, a hitelesség, mind-mind, és összességében, meghatározóak egy zenekar életében. Most is azt vallom: írhatott bármilyen jó zenét, ha azok nem ezekkel a szövegekkel jelennek meg, Bencsik sohasem kerülhetett volna a fősodorba.

− A Honfoglalás szvitet az első (1984-es) megjelenéskor alaposan kielemeztük. Senki sem gondolta volna, hogy 1995-ben és ’96-ban két új változat, később több kiadás is napvilágot lát majd. A szimfonikus hangszerelés érthető, de miért volt szükség egy új rock verzióra?
− A két megjelenés között eltelt több mint tíz év, ami a rockzene műfajában egy emberöltő. Két generációváltást is jelent. Aki nyolcvannégyben – mondjuk −  tizennégy éves volt, huszonöt évesen már másképpen értékeli ugyanazt a művet. Az ő helyére pedig érkezik majd egy másik tizennégy éves, és így tovább. Emellett a stúdiótechnika is hihetetlen mértékben fejlődött. Előbb 1995-ben megcsináltuk az Állami Hangverseny Zenekarral (ÁHZ) a szimfonikus változatot, innen már adta magát, hogy legyen egy vadonatúj, akkori felállással készült rock változat is.A szimfonikus kiadás kiegészült a bevezető Sámánénekkel és Sebestyén Márti gyönyörű hangján előadott moldvai csángó népdallal, a Hazám, hazámmal. Ezt követte ’96-ban egy kis példányszámú, azt hiszem, ezerdarabos single CD a rock verzióval. Erre Zeffer írt egy intrót és rákerült az újra felvett, eredeti szövegű Transsylvania. 2002-ben a korábbi Kongresszusi Központbeli koncert felvételét kiadtuk DVD-n különböző extrákkal és egy mellé csomagolt CD-vel, ami a két újkori stúdiófelvételt, valamint a ’78-as Láng Művelődési Központbeli koncertváltozatot tartalmazta. 2009-ben a Nagy P. sorozat keretében megjelent CD-n összegyűjtve újra hallható a bónuszokkal tűzdelt rock, illetve szimfonikus változat. Ez megegyezik a már említett DVD melletti bónusz CD anyagával. A Honfoglalás szvit újra kiadásai jól példázták az idő előre haladtával bekövetkező technikai és egyéb változásokat.

− Hogyan jött a szimfonikusokkal való együttműködés, illetve a hangszerelés ötlete? Milyen háttérmunkák előzték meg a szvit megjelenését és az élő előadást?
− A szimfonikus változat létrejöttében Zeffer Andrásnak – nem zenei értelemben −  elévülhetetlen érdemei voltak. Miután a különböző szimfonikus zenekarokkal való próbálkozásaink nem jártak eredménnyel, ő volt az, aki megkereste az ÁHZ akkori intendánsát. Ha nem hozta volna szponzorként a Westel 900-at, a stúdiófelvétel és az előadás sem jöhetett volna létre, miután a próbák, a partitúra, és egyáltalán az egész vállalkozás irgalmatlan összegeket emésztett fel. A szimfonikus hangszerelést az én elképzelésem alapján egy tehetséges srác, Zakar Zoli végezte. Eszerint a rock változat tételeit meghagyva, azok elé és mögé emelte be a nagyzenekari részeket. Vagyis neki a zeneileg és szerkezetileg változatlan rock zenekari egységeket kellett szimfonikusan meghangszerelnie. Karmesterként előbb Kobajasi Kenicsiróban gondolkodtunk, de ő nem vállalta, így a nagyzenekart Wolf Péter dirigálta. Zakar Zoli igazán kitett magáért, de nem csak ő: mindenki, aki ebben a gigantikus, másfél évig tartó munkában részt vett. Az ÁHZ és a P. Mobil között nagyon jó hangulatú és harmonikus együttműködés alakult ki. Érdekesség, hogy a felvételen és a koncerten Magyarország dobosainak színe-java részt vett; olyanok is, akik korábban már voltak, vagy évekkel később lettek a zenekar tagjai.Ami a felvételt illeti: úgy gondoltuk, hogy ezt az egyszeri és megismételhetetlen eseményt hangban és képben rögzíteni kell. Tárgyalásokat folytattunk a Duna Televízióval, akik olyan szerződést küldtek egy héttel az előadás előtt, ami számunkra egyszerűen elfogadhatatlan volt. Ha röviden foglalnám össze: „nekünk mindent, nektek semmit” tartalmú megállapodást akartak velünk aláíratni. Öcsémmel végül úgy döntöttünk, hogy magunk vesszük kézbe a felvétel sorsát. Másfél millió forintért, ami akkor horrorisztikus összegnek számított, kellett közvetítő kocsit, kamerákat, operatőröket és külön hangtechnikát bérelnünk. Az elkészült anyag sokáig dobozban maradt, el kellett jöjjön a DVD-korszak, hogy mindezt közkinccsé tehessük. Mindenesetre nagyon büszkék voltunk erre a teljesítményre – az előadásra és a felvételre egyaránt −, az eredménnyel nagyon meg voltunk elégedve.

„A Főnök újra zenekart csinált” – A P. Mobil 45 című sorozatunk a jövő héten folytatódik a Kutyából szalonna című albumhoz kapcsolódó érdekes történésekkel.