− Az Omegán kívül nem sok formáció akad, amely megérte fél évszázados jubileumát, ráadásul majdhogynem az eredeti összetételben. Úgy tudom, egyedül Kangyal Öcsi dobost kellett kényszerű okokból pótolni.
− Öcsi különösen jó barátom volt, éppen ezért fájdalmasan érintett két évvel ezelőtti elvesztése. Hofi Géza halála után az Expressz együttes szétszéledt: Debreczeni Csaba Kalmus Palival a Stúdió 11-be, Magyar Csaba Amerikába és hajóra ment játszani, Malek Miki komolyzenei vonalon érvényesült, de végül mindenki a zenei pályán maradt. Silye Attilával és velem, hat helyett öten lépünk a színpadra december 12-én, mert Miki személyes okok miatt nem vállalta a színpadi szereplést.
− Az Expressz hivatalosan 1963-ban kezdte meg működését, így idén az ötvenegyediket ünnepelitek a színpadon. Volt valami különleges oka annak, hogy a nagykoncert átcsúszott 2014-re?
− Többször, legalább négy-öt alkalommal nekifutottunk egy Expressz-életműkoncert megvalósításának, ám mostanra ért be a kezdeményezés. Valóban, 1963-ban megnyertük a Ki mit tud?-ot, aztán a dixielandről szép lassan átálltunk a beatzenére, amit hosszú éveken keresztül játszottunk. Hogy tavalyról átcsúsztunk az idei évre, annak nincs különösebb jelentősége: az ötvenegyedik évben ünnepeljük az ötvenediket.
− A hatvanas évek eleje már Magyarországon is a beatkorszak kezdetét jelentette. Mégsem követtétek az Illés−Metró−Omega „Szentháromság" vagy a többi kortárs banda által kitaposott utat. Szándékos szembemenetelről beszélünk, vagy a saját utatokat akartátok járni?
− Mi nagyon érdekes dolgot csináltunk, a rádióban közel négyszáz felvételt készítettünk. Ebből nagyjából húsz az, amit az Expressz zenekarral azonosítanak. Ebbe tartozik a Harmonikás, a Jöjj hozzám, a Vidám nagyapa és a többi ismert sláger. A közönség ebbe a sláger skatulyába zárt minket, ahonnan nem tudtunk kiszabadulni. Emellett gyártottunk igényesebb, nehezebb fajsúlyú dalokat is; B. Tóth Laci szerint 1975-ben mi voltunk Magyarország első funkyzenekara. A rádiófelvételeinken fúvósainknak köszönhetően hallhatók Blood Sweat and Tears és Chicago hatású progresszív fúziós zenék is, amelyeket élőben nem vagy csak nagyon ritkán játszottunk. Nagylemezeinken helyet kaptak az ilyenfajta dalok is, de amíg az LGT-től elfogadta ezeket a közönség, tőlünk a slágereket várta.− Gondolom, ennek aligha örültetek
− A zenekar tagjainak felkészültsége, zenei végzettsége, szakmaisága többre predesztinált volna bennünket, de beadtuk a derekunkat, és megmaradtunk a slágerzene mellett. Amiből ráadásul meg is tudtunk élni. Akkoriban a legtöbb sztárzenekarban mindössze egy-két profi zenész vitte a vonalat, ezzel szemben nálunk az összes tag képzett muzsikus volt. A rádióban jómagam több – a Jereb, a Deák, a Stúdió 11, a Fáy vagy a Körmendi – együttesben gitároztam. Ugyanis a húszéves, „beates”, kottát ismerő zenész ritkaságszámba ment, én pedig az európai hírű Kovács Andor gitárművész tanítványaként rendelkeztem ezzel a képességgel.
− Kik alkották az Expressz zenekar közönségbázisát?
− Az Illés–Metró–Omega nagy hármasának közönsége nagyjából a Ferencváros és a Dózsa (ma UTE – a szerk.) fanatikusaihoz volt hasonlítható. A kitartó rajongótábor országszerte elkísérte kedvenceit a vidéki koncertekre. Ha mondjuk a siófoki szabadtéri színpadon játszottunk kétezer ember előtt, annak egyharmada valószínűsíthetően az Illés, másik harmada a Metró és a maradék az Omega rajongótáborából került ki. Ennek oka, hogy egyrészt a Balatonnál nyaralók többsége eljött a koncertünkre, másrészt átfogó és a közönségigényt kiszolgáló játékunk, színpadi show-nk alapján, országosan mi voltunk az egyik legnépszerűbb és legkedveltebb zenekar. Mi nem rendelkeztünk fanatikus rajongótáborral, minket húsztól hetvenéves korig bezárólag egyszerűen szerettek. Általában egyenöltözékben léptünk fel, és hosszú hajunk ellenére jólfésültek voltunk. Ahogyan az ORI-ban valaki elnevezett minket: mi voltunk az elvadult úrifiúk. Elvadultak, mert a slágerek mellett nyomtuk a rock and rollt is. A három t-ből (támogatott–tűrt–tiltott – a szerk.) mi – az egész könnyű műfajjal egyetemben, amely szerintük nem képviselt értéket – a tűrt kategóriába tartoztunk.− Itthon főképp a központi ORI-turnék kísérőzenekaraként táncdalénekesek akkor még élő zenei alapjait biztosítottátok. Tegyük hozzá, profi módon. Külföldön pedig a Szovjetunió szólósztárbandája lettetek, ahol szinte többet tartózkodtatok, mint idehaza.
− Nálunk a kísérőzenekart degradált fogalomként majdnem vendéglátós zenésznek tekintik. Pedig az ilyen banda rendkívül sokoldalú. Amellett, hogy ismeri minden énekes stílusát, igényeit, hangszerelési megoldásait, és azt stílushűen át tudja venni, alkalmazni tudja, ehhez minimum értenie kell a kottához. Ez pedig mindenképpen rangot jelent. Mi annak idején beültünk és be is tudtunk illeszkedni a táncdalfesztivál nagyzenekarába. Ha ezt külföldön megteszi a Chicago vagy a Beach Boys, akkor világhír, ha az Expressz csinálja ugyanezt, akkor „csak” kísérőzenekar.
Először 1963-ban jártunk a Szovjetunióban a Ki mit tud? díjazottjaként. Később Koós Janival, majd önállóan is turnéztunk odakinn. Ellentétben a hazai közönséggel, ott sikerrel játszhattuk a progresszívrock-, illetve a funkynótáinkat is. De énekeltünk Stevie Wondert vagy Lionel Richie-számokat is. Kárpátaljától Szibéria legvégéig beutaztuk azt az óriási országot, hozzáteszem, mindenütt fantasztikus sikerrel. Érdekes, hogy a szakadt farmerben és trikóban fellépő rockerek egyrészt öltözködésünk miatt cikiztek bennünket, másrészt azért, mert a Szovjetunióba járunk fellépni. Ám amikor a megélhetésről került szó, már irigyeltek, hogy mennyit tudtunk kiaknázni ebből a piacból. Aztán rájöttek, hogy nagyon jó az orosz közönség, akik stadionokat töltöttek meg a zenénkre. Soha nem a pártnak, Brezsnyevnek vagy Hruscsovnak zenéltünk, hanem ez egyszerű embereknek. Emlékszem egy moszkvai Expressz zenekari koncertturnéra, ahol egymást követő napokon a Luzsnyiki jégstadionban naponta tizenötezer embernek játszottunk. S még mindig több ember maradt kinn, mint amennyi befért; azoknak belülről, hangsugárzókon közvetítették a műsort. Máig tartó, nagyon jó, baráti kapcsolatokra tettünk szert, ennek köszönhetően a mostani jubileumi műsort is megcsinálhatjuk Moszkvában.
− Érdekes, hogy a zenekar első albuma sem itthon, hanem a Szovjetunióban jelent meg. Miért?
− A hetvenes évek elején, mikor a „szentháromságok” mindegyikének már megjelent albuma, mi is bementünk Erdős Péterhez. Ő azonban úgy döntött, hogy kísérőzenekarnak – ahogyan az Expresszt titulálta – nem kell nagylemez. Addig csak kislemezeink és rádiófelvételeink voltak. Akkoriban gyorsabban mentek a dolgok: írtunk egy dalt, kedden feljátszottuk a rádió stúdiójában, csütörtökönként összeült egy bizottság, amely döntött az elfogadásról vagy ahogyan szakmai körökben nevezték: zésítésről. Komjáthy György is bizottsági tag volt, így már lejátszhatta Vasárnapi koktél című rádióműsorában. Hétfőn pedig már az egész város ismerte az új számot. Korai, harminc forintos kislemezeinkből nagyon gyorsan, szinte napok alatt elfogyott százezer darab. Aztán Keszler Pál, Keszi bácsi, az ORI igazgatója lement Erdőshöz, végül az ő meggyőző rábeszélésére jelent meg első hazai albumunk, mondván, az Expressz Magyarország egyik legjobb zenekara. Aztán néhány nap alatt aranylemez lett
− Ha már az ORI-nál tartunk, mindenképp meg kell említenünk Hofi Géza nevét, akivel számos turnén vettetek részt, majd később a Hofi-show házigazdájaként neve lassanként egybeforrt a zenekaréval. Miként viszonyultatok ehhez az állapothoz?
− Gézával nagyon jó kapcsolatot ápoltunk. Karrierje Koós Janival kezdődött, aki felkarolta őt; a vele töltött időszak a Macska-duettben csúcsosodott ki. Aztán Géza megteremtette az egyedül és kizárólag rá jellemző, úgynevezett Hofi-stílust, ami azóta is betöltetlen, utánozhatatlan. Rengeteg közös turnét bonyolítottunk együtt, majd a Madách színháztól felkérést kapott szólóműsorának elkészítéséhez. Oda is magával vitte a zenekart, s a szerződés minden hétvégére állandó fellépést biztosított. Ahogy akkoriban mondták: nyugdíjas állás havi fix fizetéssel. Ez ugyanakkor a zenekar végét is jelentette, mert eléggé elkényelmesedtünk. Emellett Géza nem akarta, hogy külön is dolgozzunk, a ’85-ös Halló, itt Balaton! című ORI-turnét is ellenezte. Legfőbb alkotó- és segítőtársa Malek Miki volt, aki nemcsak a számokat írta, de a színpadi munkában is nélkülözhetetlen volt számára. Amíg a Hofélia a kezdetekkor tele volt jobbnál jobb Expressz-zenével, később a politikai humor mindezt kiszorította. Ahogy szaporodtak a poénok, úgy csökkent a zene. Legutóbb már három-négy számért kellett egy egész estés előadást végigasszisztálnunk a színpadon. Ráadásul a színházon kívüli műsorokban a zenekarból rajtam, Mikin és Veszelkán (Veszelinov András dobos – a szerk.) kívül másra már nem volt szükség. Ezek után ’89-ben kiléptem a produkcióból, a többiek még 2002-ig kitartottak. Gézának „köszönhetjük”, hogy az Expressz zenekar elvesztette önálló arculatát, pedig nagyon sok kiíratlan sláger maradt benne.− Ötven év alatt nagyot fordult a világ. A mai trendek mellett – akár csak egy koncert erejéig − van igény az Expressz zenéjére?
− Óriási igény van. A közönség alaposan kiéhezett a dallamos, jó hangulatú zenére, így ránk is. Elég csak az Apostol együttesre gondolni: egy koncertre jöttek össze, és azóta nem tudnak leállni. Tíz-tizenöt év hallgatás után nálunk is érzékelhető a zenekar iránti felfokozott várakozás. Sokak szerint ez a koncert nem egy korszak lezárása, hanem egy új korszak kezdete lesz. Ami nem azt jelenti, hogy mindennap fellépünk vagy haknizunk valahol, de időszakosan egy-egy nagyobb koncertet bevállalunk. Tervbe vettük jövőre egy Expressz-klub létrehozását is, már nézegettük a megfelelő helyszíneket. Életben szeretnénk tartani a repertoárt, sőt valamennyire bővíteni is az eddig ritkán vagy egyáltalán nem játszott dalokkal. Új számokban nem gondolkodunk, akinek négyszáz felvétele van, az elégedjen meg vele és játssza azokat.
− Mit tudhatunk az Expressz együttes jubileumi eseményéről?
− December 12-én este 7 órakor kezdünk és három órán keresztül nyomjuk a számokat. A kétrészes műsorban fellép velünk Kovács Kati és Koós Jani is, akikkel hosszú évek óta együtt dolgoztunk. Gyakorlatilag tizenheten leszünk a SYMA csarnok színpadán, ötünkön kívül session zenészek segítik a munkánkat. Nyolctagú vonós formáció (ez majdnem kamarazenekar), és vendégmuzsikusokként kiegészítő fúvósokat hívtunk. A régi dalok újabb köntösben való előadása mellett megszólalnak majd az 1977-es funkynóták is. Modern, a mai kornak, a mai fülnek mind hangminőségben, mind zenei tartalomban való megszólalásra törekszünk. Mindezt lehetővé teszi a technika fejlődése, a kisegítő zenészek szakmai kvalitása, de a hangszerek minősége is. Egész más most zenélni, mint akkor. Amellett, hogy a dalok jobban szólnak, mi is érettebbek vagyunk.
