– A börtön szaga című kötetben Balla Zsófia kérdésére válaszolva azt írja, ha a háború után nem került volna sor gyökeres fordulatra Romániában, és a családja megőrzi magas társadalmi pozícióját, talán sosem fordul az irodalom felé. A szerencsétlen politikai csillagállás, illetve a letartóztatás és a börtön faragott önből írót?
– Igen, úgy érzem, szükségem volt a családomat, nemzedékemet, az egész társadalmat érintő meghurcoltatás közvetlen megélésére, arra, hogy nagyon fiatalon szembesüljek azzal a történelmi környezettel, amely akkoriban körülvett, és benne szembesüljek saját személyiségemmel, képességeimmel, morális készségeimmel. Ma is állítom, kellett az alámerülés, amit a börtön jelentett, mert végül másutt hozzáférhetetlen tudásokkal gazdagodva léphettem ki a kapuján. Addig egész pontosan nem tudtam, ki vagyok és hol élek.
– Foglalkoztatta később, hogy mi lett volna, ha minden másként alakul, ha szülői kívánságra mégis mondjuk Oxfordban tanulhatott volna tovább?
– Nem, első publikált írásaim után úgy tűnt, hogy megtaláltam a helyem. Hogy valami olyasmivel próbálom magam fenntartani, ami számomra örömöt, önbecsülést is jelent. Édesapám valóban jogi tanulmányokra küldött volna Oxfordba, ám én elég korán rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas egy ilyen polgári foglalkozásra. Igen, bizonyos tekintetben kissé deviáns voltam, előbb-utóbb mindenképp a művészetek területén kerestem volna a boldogulást.
– Életkörülményeinek hatására lett író, műveiben ugyanakkor jókora távolságot tart saját életétől. Van olyan írása, amelyben konkrét eseményeket dolgoz fel?
– Nem, ilyen írásaim nincsenek, megtörtént események számomra művészileg már nem érdekesek, mivelhogy egyszer már megtörténtek. Ösztönösen kerülöm az alanyiságot, kitalált történeteimben lehetőleg távolságtartó, tárgyilagos leírásokra törekszem. Maga az írás is akkor kap lendületet, és kezd izgatni, amikor lépésről lépésre kínálják magukat a történet fordulatai. Ahogy fölsejlenek a történet arányai, hangsúlyai, az elvonatkoztatás helyei, az a valami, ami a történetet művészi síkra tereli. Életem konkrét eseményei áttételesen persze jelen vannak. Az emlékezet, az élettapasztalat a maga súlyával kísért az elbeszélés mögött, esszenciája átszivárog a szövegekbe.
– Zárkózott, visszahúzódó alkotó hírében áll, műveiben sem fedezhetők fel a személyesség nyomai. A sokak által a fő művének tartott Sinistra körzet főszereplője azonban, még ha csak álnévként is, az ön családnevét viseli. Nem válik így az olvasó számára mégis nagyon valószerűvé a történet?
– A kérdésben két állítással találom szemben magam. Az elsőt el kell hárítanom – valaki egyszer kitalálta és megírta rólam, aztán rám ragadt sem zárkózott, sem visszavonult nem vagyok, az viszont igaz, hogy nem szívesen látogatok irodalmi rendezvényeket. Mindig úgy éreztem, az írói szuverenitásnak már nem része az irodalom közösségi élete, a nyüzsgés, a sikeres alkotáshoz nem kell az élő irodalmat megszemélyesítő társaságokban forgolódnom, a hiteles alkotás inkább a magányban eltöltött órák eredménye. Nem tartottam fontosnak a kapcsolati rendszert, a pályán való érvényesülés tekintetében sem, bár mások szerint ebben igencsak tévedek. Most, pályám vége felé kezdem ennek igazát érezni. Ami a kérdés második felét illeti: kérdezgetik gyakran, hogyan, miért, mi okból hívják a regény hősét Bodornak – ilyenkor azt válaszolom, hogy magam sem tudom, csak hirtelen megtetszett ez a név. Tényleg, ha jól emlékszem, pillanatnyi tréfás ötlet volt, hogy a főhős a családnevemet viselje, ám egy-két perc múltán már képtelen voltam lemondani róla. Ugyanakkor, ha már így történt, belemagyarázható az azonosulás szándéka is. Kissé áttételes értelemben magam is megéltem a regény világát, ugyanakkor tudom, hogy a kommunizmus szennye mindnyájunkra elkerülhetetlenül rátapadt, még ha kínos is ezt most tudomásul venni. Az a rendszer így vagy úgy kivétel nélkül mindenkit megvert, megalázott, és ennek nyomai a mai napig letörölhetetlenek. Regényem hőse, miközben kockázatos vállalkozásába erkölcsi érzéke hajtja, célja érdekében észrevétlenül maga is elbukik, az elnyomás eszközévé válik. Nem szeretnék az alakkal azonosulni, de nincs is oly végzetes különbség közöttünk. Már nehogy úgy nézzen ki, hogy az író valami éteri kívülállás erkölcsi magaslatáról tekint gyarló alakjaira.
– Műveiben a neveknek komoly szerep jut. Várakozásainkkal ellentétben azonban legtöbbször a bizonytalan identitást jelölik, mintha a figurákat még a nevük sem határozná meg egyértelműen.
– A név a prózai szöveg fontos része, lejtése, hangulata van. A névnek mágikus kisugárzása lehet, a hétköznapokban sem mindegy, valakit hogy hívnak. Hogy a bizonytalan identitást is jeleznék, én ezt nem érzem. A diktatúra körülményei között mindenki bizonyos fokig veszít az identitásából, a politikai környezet megtöri az egyéniséget, szerepjátszásra készteti, akár tud róla, akár nem, de nem hiszem, hogy ezt az állapotot nevek képesek lennének jelezni.
– Szereplői feltűnően képtelenek a kommunikációra, ez is az elnyomó hatalom eredménye?
– A diktatúra hatalmi rendszerében hiányoznak a kitárulkozás, a közvetlenség, az őszinte megnyilvánulás, kommunikáció feltételei.
– Az identitáshoz hasonlóan a környezet, a táj – amelyben Erdély nyomait fedezhetjük fel – is kiszámíthatatlan. Mi az oka, hogy szinte mindig határterületeket választ színhelyül?
– Valóban, a helyszín rendszerint egy többnemzetiségű táj, amely szükségszerűen országhatárok mentén helyezkedik el. A határ mindig izgalmas hely, még izgalmasabb, amikor átjárhatatlan, vagy csak kiváltságosak részére átjárható. Ilyen helyek közelében az ember csak csodálja, bámulja a madarakat és a felhőket, hogy minden gond nélkül átsuhannak a történelem szigorú mezsgyéi fölött.
– Több mint harminc éve Budapesten él. A nagyvárosi környezet azonban alig jelenik meg az írásaiban. A stabilitás, a határzónához viszonyított kiszámíthatóság nem kedvez a prózának?
– A nagyvárosi környezet nem képes lázba hozni, nem látom, nem érzem a művészi mását, márpedig az elengedhetetlen, hogy a kiszemelt táj egyben sugallja elvonatkoztatott mását. Azonkívül megvallhatom, erdélyi évtizedeim elláttak élménnyel, képpel, hogy ahhoz képest a nagyváros nem nyújt semmilyen újdonságot. Az emberi egzisztencia igazi kérdései is nagyjából azonosak, ám a periféria körülményei között ezek világosabbak, színesebbek, letisztultabbak. Amit meg kellett tanulnom, ahhoz, hogy a létemről, a helyemről, éveim értelméről némileg megnyugtató véleményt alkothassak, azt Erdélyben megkaptam.
– Erdéllyel kapcsolatban óhatatlanul felmerül az erdélyi irodalom, amelynek mintegy reprezentálnia kellene a régiót. Mi a véleménye erről a kategóriáról?
– Kényes téma. Kényes külön erdélyi irodalomról beszélni, mert mögötte már valami gyanús megkülönböztetés sejlik, mégis néha szükséges észrevenni azokat az árnyalati másságokat, amelyeket a hely rendhagyó sajátosságai jelentenek. Mert ilyenek vannak. Erdély történelmi sorsa, benne az irodalommal, sokáig megmaradt a nemzeti elfogultság béklyói között. Az erdélyi irodalom inkább most kezd tudomást venni arról, hogy miről is szól, nevezetesen a helyről, ahol éppen íródik. A történelmi realitások némi fájdalommal, önsajnálattal jelentkeznek már Tamási Áronnál is – most az Ábelre gondolok –, miközben nem bír eltávolodni az idillikus képtől, ott sötétlik a történelmi háttér a rettenetes felismeréssel, hogy itt valaminek egyszer s mindenkorra vége. Valaminek, ami talán csak a képzeletben létezett, de a mienk volt. Erdélyről még az erdélyiekben is mindmáig egy kicsit hamis kép él. Én polgári családban nőttem fel, cseléddel, szakácsnővel, kalotaszegi varrottas párnák, az Erdélyi Szépmíves Céh posztókötésű könyvei között, azzal az érzéssel, hogy ezek egy érvényes történelmi, társadalmi környezet természetes, biztos és megnyugtató kellékei, domináns magyar jelleggel, miközben elég volt kilépni az utcára, hogy az ember más nyelvet beszélő, mezítlábas, szakadt emberekkel találkozzék. Az én otthonom a valóság egy keskeny szelete volt. Na, innen egyenesen belecsöppentem egy román politikai megtorló börtönbe, az már a valóság vaskosabb szelete volt. Az erdélyi irodalom, ha már külön kezeljük, most kezd arról szólni, amiről mindig is kellett volna: a hely közérzetéről. Most már nem is szólhat másról. A kései kijózanodás ez, annak minden keserűségével és reménytelenségével.
– Korábbi interjúiban következetesen visszautasította, hogy három regényét – Sinistra körzet, Az érsek látogatása, Verhovina madarai – trilógiaként olvassuk. Mégis van bennük egy történeti ív a totális diktatúrától a bizonytalan hatalmi rendszeren át a könyörtelen kapitalizmusig, amely akár az elmúlt évtizedeink reflexiója is lehetne.
– Belátom, ez így is értelmezhető. Bennem is fölsejlett ez a látvány anélkül, hogy erre törekedtem volna. Nem jó, ha az ember direkt meg akar jeleníteni diktatúrát, vagy más társadalmi formákat, mert óhatatlanul odatolakodnak a didaktikus, sematikus képek, ennek pedig az esztétikum issza a levét. Utólag magam is látom, a Verhovina története némileg elvonatkoztatva, kis túlzásaival, ártatlan anakronizmusaival együtt valamelyest a posztkommunista évtizedekre tehető. De ez a történeti ív, amit most a három regény kapcsán érintünk, nem egy prekoncepció eredménye. Én történeteket írok, amelyek bizonyos történelmi körülmények között bontakoznak ki, így természetes, ha mögöttük fölsejlik az a politikai és társadalmi környezet, amely morális viszonyait motiválja.
– A Verhovina madarai lezárását sokféleképpen értelmezték, sokan apokaliptikus víziót olvastak ki belőle, és állították, írói világképe egyre komorabbá válik.
– Ha így néz ki, lehet. Ebben nem vagyok illetékes, nem tisztem saját műveimet értelmezni. Örülök, ha történeteim különbözőképpen értelmezhetők, hiszen ez azt jelenti, hogy több olvasatuk lehetséges, így utat találnak a szélesebb olvasói képzelet felé.
– Első regénye, a Sinistra körzet példátlan sikert aratott, a kritikusok egyöntetűen ünnepelték. A rá következő Az érsek látogatása már hűvösebb fogadtatásban részesült. Befolyásolják a kritikai és olvasói vélemények a munkáját?
– Kár szerénykedni, első perctől tudtam, hogy a Sinistra körzet nagyon jó könyv. Az első három ünneplő kritika után nagyjából már mindegy is volt, hogy mi következik. Azért azt hiszem, megőriztem higgadtságomat, újdonság volt, azt ünnepelték, még az sem biztos, hogy megértették. Máig nem tudom egyébként, hogy a történet volt izgalmas, vagy az, ahogy egy mifelénk szokatlan, kitalált táj erkölcsét esztétikailag hitelessé tudta tenni. De ezen már túl vagyunk. És egyebeken is. A kritika semmilyen hatást nem gyakorol a munkámra, nagy baj volna, ha ez másként lenne.
– És a díjak mekkora szerepet játszanak az életében?
– Nem kényeztettek el. A kezdetektől fogva megéltem, hogy valakik beszólnak, és befutó helyekről törölnek. Mondhatni, megedződtem. Vegyük hozzá, hogy mögöttem áll egy megmásíthatatlan életmű, annak már alig lehet erkölcsi tétje, hogy azt jutalmazzák-e vagy nem. No de az anyagiak, ugye Művésztársaim nevében is mondhatom, nem égi mannából élünk.
– Dolgozik most új művön?
– Ezt nem szoktam elárulni, de most tényleg nem is lenne mit. Mindig kihagyásokkal dolgoztam, ez nálam egy természetes állapot. Ez a mostani is. A Verhovinát nagyon szerettem írni, most egyelőre lélegzetet veszek.
