− A hatvanas évek közepe-vége felé, hazánkon is végigsöpört a zenekar-alapítási láz. Miként élted meg ezt az időszakot?
− Az ország szinte minden településén, Budapesten pedig kerületi szinten működtek művelődési házak, amelyek fellépést biztosítottak az akkorra már ezerszámra létező beatzenekaroknak. Ádáz küzdelmet vívtunk, hogy ki csinálja a mátyásföldi Corvin Mátyás Gimnázium szalagavatóját. Ezeken a rendezvényeken rendszeresen játszott a helyben nagyon népszerű Orkán együttes, amelynél például el tudtuk érni, hogy néha lassú számokat is műsorra tűzzenek. Így közelebbről lehetett „ismerkedni” a csajokkal; amit persze a tanárok árgus szemekkel figyeltek és igyekeztek megakadályozni. Ebben a zenekarban gitározott a későbbi neotonos Pásztor Laci is. Rajta kívül több, később ismertté vált zenész lakott a környéken, mint Szűcs Totya, akivel egyébként rendszeresen verekedtünk, vagy a népes Fekete család. De a Taygetos együttes is innen származik, és persze Totya testvére, Judit is, aki sokat énekelt a helyi zenekarokkal.
Mi '68-ban Hausbyrds néven kezdtük úgy, hogy még dobunk sem volt; dobosunk kartondobozokon ütögette a ritmust. Mindenféle tákolmányt kipróbáltunk, rádiókat alakítottunk át erősítővé. Ha kiszolgált hangszóróink a mennybe mentek, hetente vittük újrapapíroztatni, a pickupokat pedig a Körúton, Balogh bácsinál szereztük be. Sokat segített az egyetlen korabeli szaklap, az Ezermester, ahonnan erősítő-kapcsolásirajzokat, hangfalgyártási trükköket, gitárkészítési ötleteket meríthettünk. Sokan gyúró- vagy WC-deszkából, esetleg rajztáblából próbáltak gitárt fabrikálni, ebből megtalálható pár darab a P. Mobil Rockmúzeumában, Nyitragerencséren. A jack dugó hiánycikk volt, ezért beszereztünk telefonközpontokban használatos csatlakozókat, de ezek kisebb méretűek voltak. Kénytelenek voltunk spárgával rögzíteni a hangfal hátulján lévő csatlakozóhoz, hogy ne csússzanak ki a helyükről. De az is előfordult, hogy az énekhangfalak alig a kezdés után sorra lerobbantak. Aztán megadta magát a szólógitár erősítő, végül mindössze egy basszuscucc maradt talpon. Itt volt vége a bulinak... Minden saját kezűleg készült, még a plakátok is. Ez utóbbi sokáig elkísért minket, még a hetvenes években is ilyenekkel dolgoztunk a falvakban vagy kisvárosokban. Maga a szállítás is érdekesen alakult: ha mondjuk Sashalomról Cinkotára, a művelődési házba kellett menni, úgy szálltunk fel a 92-es buszra, hogy mindenkinek volt a kezében valami: erősítő, nagydob, hangfal vagy gitár. Vagy tizenöt ember, tele cuccal, szinte az egész buszt elfoglalta, csoda, hogy a sofőr nem szállított le bennünket. Később mikrobusszal jártunk, persze nem saját tulajdonúval; általában zöldségesektől béreltük. Minden zenekarnak létezett egy holdudvara, amely tűzön-vízen át elkísérte, segítette a zenészeket. Körülöttünk stabilan száz-százötven ember forgott, egy része még mai is jár a bulijainkra. Nagy volt a jövés-menés a zenekar körül: olyan univerzális énekest, aki minden divatos nótát, a Led Zeppelintől a Creedence Clearwater Revivalig el tudott énekelni, nem találtunk. Mivel a zenekarok repertoárja között nagy átfedés volt, ezért nem jelentett gondot, ha egyik gitáros beszállt a másikhoz örömzenélni, jammelni. Bár a közönség szeretett volna, mégsem lehetett minden nótára lehetett táncolni; viszont ennek alapján mérték a zenekarok megfelelőségét. Így, ha valamelyik illetékes vezetőt láttuk a terem felé közeledni, azonnal átváltottunk a könnyedebb, táncolható számokra.
− Aztán a Hausbyrdsből Gesarol lett. Hogyan jutott eszedbe pont egy rovarirtóról elnevezni egy zenekart? Nem gondoltad, hogy ez magában hordozza a zenei életből való perifériára szorítást, a mellőzöttséget és minden egyebet, ami aligha tesz jót a zenekar érvényesülésének?
− Provokációnak szántam. A Gesarol a DDT rovarirtó fantázianeve volt, amit – mint az emberi szervezetre káros vegyületet − betiltottak. Egyébként a szert a kolorádóbogarak, poloskák és bolhák ellen vetették be védekezésül, de a nagymutter is ezt a használta a bolhás macskákra. A Gesarol név, vagyis a Rovarhalál Zenészei, kultúrkörökben komoly megbotránkozást keltett, viszont elértük, hogy az akkori viszonyok között mindenki erről beszélt. Plakátjainkkal tele volt a város, rendszeressé váltak a fellépések, a zenekarnak sikerült megteremtenie közönségbázisát. Bergendy Pista elvitt minket állandó klubjukba, a Ganz Mávagba, de eljutottunk a vidéki ifjúsági parkokba is. Még feljebb léptünk, amikor egy alkalommal elmentem a Gödöllői Járműjavító Üzemhez, ahol Losó Laci dolgozott. Megvártam reggel hatkor a munkahelye előtt, és nem nagyon kellett rábeszélni, hogy a Gesarolba jöjjön énekelni. Azonnal elkezdte intézni a kilépő papírjait... Nagyon erős felállás jött létre akkor: Póta Andris dobolt, Losó Laci basszusozott és énekelt, Cziránku Sanyi gitározott.
− Mi történt Cziránkuval, hogy az Ifiparkban egy alkalommal a közönségnek háttal játszotta le a koncertet?
− Állandó lelki problémákkal küszködött, nagyon sok gond volt vele. Hetente egyszer haza kellett kísérnem, ezalatt órákon keresztül beszélgettünk. Elmondása azért fordított hátat a közönségnek, mert bunkó és nem érti az ő művészetét. Miközben ő nem volt hajlandó megérteni azt a nagyon egyszerű tényt, hogy a közönség azért megy buliba, hogy ott jól érezze magát. Azok az emberek egész héten keményen dolgoznak valahol, szeretnének kikapcsolódni; nem a búvalbélelt, lelki beteg zenész problémáira kíváncsiak. Nagyon nehéz az olyan emberrel a szórakoztató iparban együttműködni, amelyik maga képtelen a szórakoztatásra, kénytelenek voltunk megválni tőle. Pedig kitűnő gitáros volt, többek között nagyon szépen el tudta játszani a Highway Star szólóját. Előfordult, hogy fémpengetőt használt, ami érdekes, amolyan steel-gitár hangzást adott a hangszerének.
− Akkoriban gyakoriak voltak az úgynevezett gitárpárbajok, ahol a közönség szavazataiért versengve beatzenekarok mérték össze tudásukat. Részt vett a Gesarol ilyen megmozduláson?
− Persze és nem is volt épp veszélytelen a számunkra. Kőbányán, valamelyik művelődési házban játszottunk, ahová elkísért minket a kétszáz fő körüli közönségünk. A buli közben kitört a tömegverekedés; a végén a zenekar és a rajongótábor is csak rendőrségi kísérettel tudta elhagyni a helyszínt, miután a helyiek mindkettőt szét akarták verni. Egyébként az ilyen párbajokat úgy szervezték, hogy a részvételért cserébe el kellett adnod száz belépőjegyet. Ezek a jegyek egyszersmind szavazócédulákként is szolgáltak. Előfordult, hogy hat zenekar vetélkedett, a végén pedig általában a Szivárvány együttes adott gálaműsort, mert Totyáéknak volt cuccuk. A Gesarolnak úgy jött össze a kétszáz fős szavazat, hogy öcsém a bejáratnál állva, minden belépőtől elkérte a jegyét, így azok a voksok mind hozzánk vándoroltak... A legnagyobb gitárpárbaj, amire emlékszem, a Liversing-Dogs vetélkedő volt az Uránia moziban, közös színpadon felváltva nyomták a korszak sikerszámait. A közönség mindkét tábora valóságos fegyverarzenált rejtegetve érkezett a koncertre. Bikacsök, boxer, biciklilánc és minden egyéb eszköz, amivel verekedni lehetett...
− A Budai Ifjúsági Park a zenekarok fellegvárának számított akkoriban. A Gesarolnak óriási előrelépést jelenthettek az ottani fellépések.
− Bergendy Pistának köszönhető, hogy háromszor is játszhattunk előttük. Olyan jó volt a zenekar, hogy utána önálló bulikat kaptunk. A park valóban jó hely volt. Azok a zenészek is, akiknek éppen nem volt fellépésük, szívesen jártak ki vacsorázni, beszélgetni, csajozni. Az emeleti éttermi rész státusszimbólumnak számított, ahol fillérekért lehetett vacsorázni. Ezen a szinten volt a stúdió, ahonnan a szünetben zenét, a végén pedig az Il Silenciót (Takarodó – a szerk.) sugározták. Lent, a színpad mögötti részben kaptak helyet a garázsszerűen elhelyezkedő öltözők is, ahol a cuccainkat tárolhattuk, de más, egyébre is használható volt... Szóval a Gesarol a színpadon a Feelin’ Allrightot nyomta, amikor a szám végén odajött hozzánk Orszáczky Jackie (a Syrius basszusgitáros-énekese – a szerk.) és meghívott a Syrius-hajóra előzenekarnak. Ettől elájultunk. De előfordult az is, hogy botrányok kísérték a Gesarol parki szerepléseit. Egy alkalommal szereztem egy katonai ködgránátot, amiről tudni kell, hogy egy komplett tankhadosztályt képes láthatatlanná tenni. Begyújtottam, mire egyetlen óriási fehér ködben eltűnt az egész Budai Park. Rajnák, az igazgató odarohant, és selypítve ordított: „Tyuszter! Mit tyináltál már megint? Tyétrúgom a p... t!!!” Nem gondoltam, hogy a gránátnak ekkora hatása lesz. Máskor is csináltam show-műsort a parkban: nagyméretű léggömböket megtöltöttem a korabeli számítógép lyukkártyáinak konfettiszerű, pici pöttyeivel, majd az így, gázzal felfújt lufikat a nézőtér felett kihúzott madzagokra kötöztük. Vikidál megszervezte, hogy a budaörsi MHSZ lövész szakosztály emberei kispuskával kivonuljanak, ám a kőfal tetején elhelyezkedő lövészek némi félreértésre adtak okot Rajnákéknál: alig tudtam meggyőzni őket, hogy nem emberekre, hanem léggömbökre vadászunk. Megint máskor hanggránátokkal kísérleteztem: ezeket bizonyos távolságokra helyeztem el a park területén, csak épp arra nem számítottam, hogy az iszonyú hangrobbanás legalább három négyzetméter vakolatot leszakít a mennyezetről. Miután heti rendszerességgel, a Minivel közösen játszottunk a parkban, minden hétre ki kellett találnom valami poént.
− A zenekaroknak akkoriban OSZK vagy ORI vizsgát kellett tennie, amely megfelel a mai működési engedélynek. Feltételezem, a Gesarol sem bújhatott ki ez alól.
− Igen, muszáj volt levizsgáztatni a zenekart, hogy meghatározott, százötven forintos gázsit kaphassunk. Az aktuális felállás Vikidál Gyula, Cziránku Sanyi, a kis Póta és a Bajnok volt. A vizsga előtt felkerestem Danyi Attilát, hogy elkérjem a kongáját; valamit nekem is csinálnom kellett a színpadon. A lakásán épp ott volt a fodrász barátja, aki felajánlotta, hogy megigazítja a bajuszomat. Azután derült ki, hogy tök részeg volt; a tükörbe nézve láttam, hogy az „igazítás” eredményeképpen a bajuszomból mindössze egy vékony csík maradt. Úgy néztem ki, mint egy nyugdíjas cigányzenész. A Gorkij fasorban ezzel a külsővel s hozzá egy fehér garbóval mentem vizsgázni. A sikeres vizsga után az adminisztrátor hölgy megkérdezte: „Ugye maga a szépfiú a zenekarban?” Nem nehéz elképzelni, ha én voltam a „szépfiú”, milyenek lehettek a többiek...
− Emlékezetes, hogy egy vidéki úton kigyulladt a Gesarol mikrobusza. Hogyan történt az eset?
− Egy Volkswagen mikrobusszal Bagra tartottunk, amikor nagy durranásra és villanásra lettem figyelmes. Hátranézve láttam, hogy a farmotoros busz hátsó része égett. A jármű persze tele a zenekari tagokkal és a felszereléssel úgy, hogy még a tetőcsomagtartón is voltak cuccaink. Amilyen gyorsan lehetett, úgy dobáltuk ki a holminkat az út menti árokba. Épphogy kimenekítettük a felszerelést, a busz már lángokban állt. Próbálkoztam az oltással, de a közeli gépállomás tűzoltó készülékei közül talán egy, vagy kettő, ha működött. A hatvani tűzoltók érkeztek a helyszínre, s a tűz nagyságára jellemző, hogy a busz közelébe sem mertek menni! Szemünk láttára égett fényesre a jármű. Leintetem egy arra járó ZIL teherautót, az vitt be minket Bagra. Másnap hazaérve leadtam a hírt az akkori bulvársajtót jelentő Hétfői Híreknek, amely három sorban le is hozta, hogy „kigyulladt a P. Mobil táncegyüttes mikrobusza”.
− Négy „rovarhalálos” év után mégiscsak nevet változtattatok.
− A Gesarol nevet nem önszántunkból változtattuk meg: az ORI akkori igazgatója, Keszler Pál (Keszi bácsi) behívatott minket és leültetett: Lóránt, ez nagyon hatásos név, mindenki erről beszél, erről ír. Már épp kezdtem örülni, amikor így folytatta: De ezzel a névvel egy percet nem játszhatnak tovább! Nem volt mit tenni: az Esti Hírlapban közzé tettük, hogy 1973. május elsejétől a Gesarol nevet P. Mobilra változtattuk.
„40 nap alatt a Szovjetunió körül” – P. Mobil 45 sorozatunkat két hét múlva Schuster Lóránt további érdekes történeteivel, anekdotáival folytatjuk.
