Troppo vero – túlságosan igaz! Állítólag így kiáltott fel X. Ince pápa, amikor meglátta Diego Velázquez festményét, amelyet a második, 1649-es római útján festett róla. Mi tagadás, a művész alaposan felkészült a feladatra, „edzésképpen” római tartózkodása alatt lefestette saját szolgáját, s amikor ezt a portrét kiállították a Pantheonban, az egyik kortárs így foglalta össze az általános vélekedést: „a különböző nemzetiségű festők megítélése szerint minden más festészetnek tűnt, egyedül ez tűnt valóságnak”. A spanyol festő nagyságával kapcsolatban az utókornak sem voltak kételyei, a XIX. század második felétől azonban kifejezetten az érdeklődés középpontjába került művészete. Eduard Manet szövegét a Kunsthistorisches Museumban rendezett tárlata bejáratánál is idézik: „A többi festő valójában hamisítónak tűnik. Ő a festők festője.” Száz évvel később művészete igazi kihívásnak tűnt Francis Bacon, a XX. század egyik legnagyobb festője szemében: „Féltem a Velázquez-képek realitásától, amellyel versenybe kellett szállnom.” A XIX. századi érdeklődés megítélésében nagy szerepe volt Carl Justi Velázquez és évszázada című monográfiájának, amely – miközben kiemelte e művészet igen erős személyességét, összetéveszthetetlen költőiségét, enigmatikus képtémáit – alaposan ráhúzta a lepedőt a képek hőseire, a spanyol Habsburgokra, miszerint a művész „egy kihalóban lévő dinasztia utolsó, jelentéktelen sarjait festette”.
Bécsből nézve már csak a Habsburg család osztrák és spanyol ága közötti sokfelé ágazó dinasztikus és politikai kapcsolatok miatt is izgalmasak az egészen fiatalon, huszonnégy évesen IV. Fülöp spanyol király udvari festőjévé vált Velázquez képei, amelyek közül jó néhány kifejezetten arra a célra készült, hogy bemutassa az ábrázolt arcvonásait jövendőbelijének vagy annak szüleinek. Talán ezért van az, hogy a Kunsthistorisches Museum gyűjteményében jó néhány infánsnő portréja található meg, amelyek a mostani tárlat magját jelentik. Ezek mellé a világ legjelentősebb gyűjteményeiből kölcsönöztek műveket az életmű legkülönbözőbb korszakaiból. Természetesen elsősorban a madridi Pradóból, amelyben a legtöbb Velázquez-képet őrzik. Onnan érkezett a még Sevillában festett Királyok imádása, amely nemcsak arra utal, hogy a művész már fiatalon, szülővárosában mindent megtanult a festészetből, amit lehetett, de arra is, hogy a beleérző képesség már legkorábbi műveire is jellemző. Madridból érkezett az első itáliai utazás alatt festett, Tiziano és El Greco hatására utaló Apollo Vulcanus műhelyében című kompozíciója is, több, udvari nobilitásokat, illetve udvari törpéket ábrázoló vászna, s a római Villa Medici kertjét ábrázoló festménye, amelyet az első modern értelemben felfogható tájképnek is tartanak.Velázquez ugyancsak már Sevillában érdeklődni kezdett az alacsonyabb néposztályok, az „elesettek és megszomorítottak” élete iránt is. Erről tanúskodik a Londonból kölcsönzött Vízárus és az Asztalnál ülő parasztok a Szépművészeti Múzeumból. (Budapest még egy művet kölcsönzött a tárlatra: ezt a festő veje, Juan Bautista Martínez del Mazo festette a szürke és ezüst ruhába öltöztetett Margarita infánsnőről.) A kiállítás egyik legfontosabb darabja, az úgynevezett Rokeby Vénusz a londoni National Gallery tulajdona. Arról is érdemes említést tenni, hogy az életmű két fő műve már csak mérete miatt sem kelhetett útra Madridból Bécsbe: Az udvarhölgyek (Las Meninas, 1656) nagyméretű reprodukcióban szerepel a tárlaton, a Breda átadása a vaskos katalógus tanulmányainak illusztrációjaként. Erre a festményre tíz évvel azután kapott megbízást a művész, hogy a függetlenségükért harcoló északnémet-alföldi tartományok seregei ellen a spanyol armada egyik legutolsó sikerét elérte, 1625-ben bevette Breda városát. A vásznon a legyőzött Nassaui Justin adja át a város kulcsait Spinolának, a spanyol hadvezérnek. Jobbra és balra a csapatok, hátul az itt-ott még füstölgő romok, semmi allegória, semmi „jaj a legyőzöttnek” járó megaláztatás. Állítólag ez a mű az első modern értelemben vett történeti kompozíció.
Ezt a képet akár még a legyőzött németalföldiek is jó érzéssel tudták szemlélni, s ha látta volna, mely nagy kortárs ismerte volna el festője érdemeit, mint Rembrandt, aki akkoriban néhány száz kilométerrel északabbra, Amszterdamban dolgozott, s aki lényegében Velázquezzel párhuzamos pályát futott be? Budapestről nézve ettől a párhuzamtól csak még izgalmasabbá válik a bécsi tárlat, akár a budapesti ikerkiállításának is nevezhetnénk, bár ez nem von be más művészeket a korszak társadalmi életének, kultúrájának bemutatásához, mint a pesti tárlat. A kiállított negyvenhat mű közül azonban itt is elsősorban a portrék ragadják meg a nézőt, mint a Rembrandtnál. Szinte mindegyik hivatalos megbízásra készült, Velázquez beleérző képességének, festőtudásának köszönhetően azonban a művek átlényegültek, máig a modern arcképfestészet mértékének számítanak. Alighanem jól tudta ezt maga a művész is, akitől több önarckép is szerepel a tárlaton, valamint Pietro Martire Neri róla festett arcképe: mindegyik arra utal, hogy a spanyol földön egészen eddig kissé lenézett kézművességnek számító piktúra immár a legmegbecsültebb alkotótevékenységek közé emelkedett.
(Velázquez, Bécs, Kunsthistorisches Museum, február 15-ig.)
