− A P. Mobil neve gyakorlatilag összefonódott Miskolc városával. Hogyan kezdődött a szerelem?
− A sorozat korábbi részében beszéltünk arról, hogy a Gesarol nevet betiltották, és kitaláltuk a Perpetuum Mobile, rövidebben P. Mobil, vagyis az Örökmozgó elnevezést. A névadó „ünnepség” az egykori multimédiás Hegedűs László lakásán volt, a kifejezést az idegen szavak szótárából néztük ki. Szándékosan választottunk idegen hangzást a világhír reményében, no meg a T. Rex mintájára, amely eredetileg Tyrannosaurus Rexként alakult. Ismert, hogy a váltás időpontja 1973. május 1., egy hónappal később, június 10-én, a Diósgyőri Popfesztiválon már az új néven léptünk fel.
− Hogyan tudtátok elérni, hogy részt vegyetek ezen a rangos eseményen?
− Már Gesarolként is sokat kavartam, hogy előbbre lépjünk. Különböző helyeken játszottunk, több neves csapat – mint az Illés, a Bergendy vagy akár a Syrius – maga elé hívott előzenekarnak. Egyrészt olcsók voltunk, sokat játszottunk, de a nagy bandák szerettek is bennünket. Éppen dolgom volt a „Zenepalotában”, a Vörösmarty téri székházban, ahol egy csomóban volt az Országos Rendező Iroda (ORI), az Interkoncert, a Jogvédő Hivatal és minden olyan intézmény, amely általánosságban a zenéhez köthető. És persze az ORI büféje, ahol a zenészek találkoztak, zenekarok alakultak, és terjedtek a szakmával kapcsolatos hírek. A büféhelyiség végén, a folyosó sarkában volt egy kis üldögélőrész, ahol Tolcsvay Bélus, Révész Sanyi és néhány ember éppen tanácskozott. Nekem szegezték a kérdést, hogy volna-e kedvünk játszani a Diósgyőri Popfesztiválon. Persze, hogy volt! A délutáni etapban, közvetlenül a nagyok előtt kaptunk helyet. A magyar televízió által rögzített felvételeken látszik, amint a Bergendy együttes tagjaival együtt jövök fel a lépcsőn a színpad felé, így sikerült bekerülnöm a tévébe. Maga a buli eléggé primitív körülmények között zajlott: a gyerekeket nem engedték a pálya füvére, mi a nagy tribünnek háttal játszottunk. Előttünk ötven és kétszáz méter közötti távolságban félkör alakban ültek az emberek. Hogy a hangosítás egyáltalán összejött, az kisebb csodának számított, ugyanis Magyarországon nem létezett normális énekcucc. A fellépők és a zenész kollégák, barátok megbeszélték, hogy összeadják a felszerelést, amelyet a Keleti pályaudvar közelében álló kamionba pakoltak be. Az alapok Marshall, Laney, Selmer és egyéb erősítőkből, ládákból álltak, valamint zenekaronként két, maximum négy énekhangfalból. Ezeket másnap, a buli napján Szörényi Szabolcs és néhány hozzáértő technikus vezetésével rakták össze. Ma sem tudom, ezek miként tudtak mikrofonfogadó, központi kábel és egyéb szükséges technikai dolgok híján megszólalni. Mondjuk, az összetákolt különféle szerelés a műsor alatt egyszer-kétszer föl is mondta a szolgálatot. A mi műsorunk jól sikerült, holott előző éjszaka Losó Lászlóval még kapirgáltunk a Gálya című szám szövegén. Emellett a Satisfactiont játszottuk magyar szöveggel, Ez így nem jó címmel, valamint különböző feldolgozásokat, illetve a Prézli dalt, a Ha én ló lehetnék és a Hol van már az ezüsttál című sajátos átiratokat is. Akkoriban Losó László, Bencsik Sándor, Póta András, Huszár Györgyi és Serényi Miklós „Birka” felállás alkotta a zenekart. Delhusa Gjont, aki nem önmagát, a lírai dalok egy szál gitáros előadóját adta, kifütyülték, megdobálták, amitől ideg-összeroppanást kapott, és mentőt kellett hívni hozzá. A Generál a jugoszláv turnéról nem ért oda, az Illésék pedig az új, KITT Egylet formációval jöttek. A Bergendy volt a záró- és egyben fő szám, soraiban Demjén Rózsival. Ha nem is voltunk profik akkoriban, a P. Mobilt szeretettel fogadták, és attól kezdve rendszeres fellépési lehetőséget kaptunk a miskolci ifjúsági parkban.
Lóriék 6.50-től nyomják a Rolling Stonest:
− Bródy János elhíresült beszéde alaposan felkorbácsolta a kedélyeket, legalábbis a rendőrök részéről. Mi a véleményed: valóban szándékos provokáció volt, ahogyan akkoriban beállították?
− Nem volt ott semmiféle provokáció! Bródy megköszönte, hogy a rendőrség nem hagyta az utcán a gyerekeket, semmi több. Rendőrségi konfliktusra a P. Mobil történetében is akad példa: Csehszlovákiában játszottunk, a közönség már a buli előtt „hangulatban” volt. Addig nem akartam elkezdeni koncertet, amíg a rendezők nem kapcsolták le a szabadtéri színpadvilágítást. Persze kitört az üvöltözés, s miután láttam, hogy nem jutunk dűlőre, kiálltam a közönség elé, és közöltem: elég nagy a sötétség ahhoz, hogy elkezdjük a bulit. Másnap már bepanaszoltak az Interkoncertnél. Gyakoriak voltak a rendőri túlkapások, a zsaruk sokszor indokolatlanul feljöttek a színpadra, Som Lajost egy alkalommal le is ütötték. Olyan eset is volt, hogy Dunaújvárosban levittek a színpadról, és körülbelül egy órára fogdába csuktak. Máskor Dunaszerdahelyen a műsor egyharmada után a rendőrkapitány leállítatta a koncertet, engem pedig rendőri kísérettel levitt a színpadról. Mindez tízezer ember előtt történt a stadionban, akik erőteljesen követelték a folytatást. Közöltem a kapitánnyal, hogy nagy hibát követett el, mert épp most akartunk eljátszani egy számot a szocialista munkásvárosról, Miskolcról. Azonkívül − folytattam − a kapitány elvtárs ittas. Erre megállt benne az ütő. Kilátásba helyeztem, hogy Prágában minderről jelentést teszek, és tönkre fogom tenni őt pártvonalon. Ezek után visszakozott, majd egyezséget ajánlottam, hogy felmegyek a színpadra, és eljátsszuk a Miskolcot. Végül szépen lement a buli.
− „Száznyolcvan kilométer, néha több ” Nincs P. Mobil-rajongó, aki ne fújná a Miskolc kezdősorait. Mi késztetett arra, hogy egy magyar város legyen egy rockzenei dal témája?
− Heti rendszerességgel kaptunk fellépési lehetőséget a miskolci ifjúsági parkban, amely a város határában lévő Gárdonyi Géza Művelődési Ház udvara volt. A régi úton, Miskolc határánál rögtön balra kellett fordulni, ahol a 180. kilométert jelző tábla volt elhelyezve. Innen jött a szám kezdősora. Nem véletlen, hogy sokáig azt hitték, miskolci zenekar vagyunk.
− És miért pont Miskolc?
− Azon városok közé tartozik, ahol nagyon szeretik a P. Mobilt. Negyvenkét éve járunk oda, mintha csak hazamennénk. Másrészt készen volt egy dallam, amelyre helyes szótagszámú szöveget kellett írni. Hogyan hangzott volna, hogy Hódmezővásárhely, vagy Jászfelsőszentgyörgy várni fog? Miskolc két szótagos, így pont kijött. A szám refrénjét én írtam, a kezdősor is az enyém, Földesnek összesen hét sort kellett megírnia. Ezenkívül azt kértem, hogy az első rész a lemenetelről, a második rész pedig a hazajövetelről szóljon. Ezért lett ő a szövegíró.
− Említetted, hogy sokan eredeti miskolci bandának gondolták a P. Mobilt. Az Edda viszont ténylegesen innen indult el hódító útjára. Milyen volt, illetve milyen ma a kapcsolat a két csapat között?
− Az Edda tagjai, akik akkoriban tánciskolában játszottak, a Gárdonyi Géza Művelődési Ház színpada mellett álltak, és figyelték minden mozdulatunkat. Azóta lettek rockzenekar. Budapesti bemutatkozó koncertjük is a P. Mobil előtt volt. Érdekes, hogy Miskolcon mindössze egy alkalommal, a Diósgyőri Popfesztivál harmincötödik évfordulóján voltunk közös színpadon, azon kívül csak más, nyári fesztiválokon találkoztunk. Nemcsak a P. Mobil alakult át időközben, az ő eredeti tagságukból is csak Pataky Attila maradt. Két dologgal szoktam piszkálni őket a koncerteken: amikor felkonferálom, hogy a következő számunk a legjobb Edda-szerzemény, a Miskolc, a másik, amit időnként mondogatok a színpadon, és ami a kapcsolatunkra jellemző, hogy mi mentünk Miskolcra, ők pedig jöttek onnan. Érdekesség, hogy a helyi önkormányzat támogatásával megjelent egy cd, amelyen kizárólag a várossal kapcsolatos előadók, dalok szerepelnek, így többek között a P. Mobil és az Edda is.
− Milyen nagyobb miskolci rendezvényeken vett részt a P. Mobil?
− Az 1973-as popfesztivál tizedik évfordulóját a salakmotorpályán rendezték meg, amelyre persze meghívtak bennünket. Mareczky István, aki az István, a király királydombi előadásán az őrtoronyban még az alabárdosokkal kártyázott, egy szerdai napon Münchenből felhívta Kékesi „Bajnok” Lászlót, hogy a szombati jubileumi előadásra szerezzünk dobost, mert nem jön haza Németországból. Telefonom nem volt, Kékesi rohant a hírrel hozzám, a Koszorú utcába. A válságstáb tanácskozásának eredményeképpen Gyenizse András jelentette a megoldást, aki állandóan a zenekar körül lógott, és ismerte a műsort. Ő viszont éppen katonaidejét töltötte. Szerencsére a Honvédség katonazenekarában játszott, így le tudott lépni. Mareczky disszidálásának a híre hamar elterjedt, a szakma már temetett minket. Ennek ellenére, mintha mi sem történt volna, lejátszottuk a bulit. A harmincötödik évfordulóra is meghívott minket Miskolc város szocialista vezetése. Fedor Vili kulturális alpolgármesterként kérdezte, hogy elvállaljuk-e az ünnepi műsort, jelképes kitüntetést is kapna a zenekar. Persze, hogy elvállaltuk: egyrészt nem párttaggyűlésre megyünk, a kitüntetést pedig megérdemeljük. A kétnapos rendezvény kapcsán egyébként több botrány is volt. Az első napon egy színházi előadás keretében két számot játszottunk, másnap, a miskolci sportcsarnokban pedig teljes koncertet adtunk. Rögtön a kezdéskor Póka lerobbantotta a Republic basszuscuccát, így egy számot kénytelenek voltunk a nélkül játszani. A másik a díjátadáskor történt, amikor Egon – amúgy jóindulatúan – Kádárt parodizálta. Egyébként is elemében érezte magát: boldog-boldogtalannak szétosztogatta azokat a gitárt ábrázoló emlékplaketteket, amelyeket a rendezők az illusztris vendégeknek szántak, így pont nekik – közöttük Horváth Charlie-nak – nem jutott volna, ha az enyémet nem kérik kölcsön. Fedor Viliék jelezték, hogy Hiller István kultuszminiszter is meglátogatja a rendezvényt, s tartottak a találkozásunktól. Ehhez képest már messziről, barátságosan üdvözölt. Persze, mert nem tudták, hogy négy éven keresztül – ő szocialista, én MIÉP-es színekben – egymással szemben ültünk a fővárosi közgyűlés kulturális bizottságában. Másnap a spotcsarnoki buli sem telt el eseménytelenül. Az egyébként jó minőségű technikához hiányzott a hozzáértő személyzet. Nagy tülekedés folyt a sorrend kialakításáért, a műsor másfél órát csúszott. A magának a fő, utánunk következő helyet kikötő Eddára meglehetősen késői időpontban került sor. Az eseményt körülbelül negyvenperces filmen rögzítettük, s vele a hangot is, ám ezekből alig lehetett valamit megmenteni, mert Rudán Jocinak huszonnégy órás folyamatos piálás után elment a hangja. Tavaly a diósgyőri vár felújítás utáni átadására is a P. Mobilt hívták. A megállapodás szerinti kezdési időpontban indítottuk az előadást, amelyet azonban hamarosan le kellett állítani, ugyanis azzal senki sem számolt, hogy a koncert előtti programok közönsége kifelé menet „ütközik” a bulira érkező óriási tömeggel, és a bejárat átbocsátóképessége kicsinek bizonyul a kétirányú forgalomhoz. Csak tizenöt perc leállás után tudtuk folytatni a koncertet.
– A tömeg okozott-e valaha bajt?
– Korábban valamelyik művelődési házban játszottunk, ahol az egyik gyerek nem tudta kivárni a sorát, és beugrott a zárt, üvegezett ablakon. Ugyanebben a művházban a kerítés és az épület közötti húszméteres falat – mivel a téglák közötti kötés hiányzott – ledöntötték. A miskolci szakszervezeti székházban tartott ülőhelyes bulinkon a rendőrkapitány által a terembe vezényelt szakasz rendőr gumibottal és könnygázzal szabályosan kiverte a tömeget a teremből. Miután felháborodásomnak hangot adtam, fiatal tiszt kollégái elnézést kértek részeg parancsnokuk aljasságáért.
– A miskolci kocsonya ünnepére immár visszajárnak
– Harmadik éve rendszeresen lépünk fel tízezer ember előtt. Szeretem ezt a várost és a környékét is. Szurkolok, hogy ugyanolyan város lehessen, mint a második világháború előtt volt.
40 nap alatt a Szovjetunió körül – A P. Mobil 45 sorozatunkat két hét múlva Schuster Lóránt további érdekes történeteivel, anekdotáival folytatjuk.
