40 nap alatt a Szovjetunió körül

KGB-sek és gyezsurnaják, napi három koncert és még ennél is több vodka: a P. Mobil kalandjai a Szovjetunióban.

Emellett magas politikai körökkel tartott kapcsolatot, legalábbis a brifkójában hordott és büszkén mutogatott fényképek tanúsága szerint: közös fotókon összeölelkezve pózol különböző magas rangú KGB-s és pártfunkcionáriusokkal, de magával Andropov főtitkárral is. Nem csoda, hogy a határőrök és a vámosok még a közeléből is elmenekültek. Ugyanis ipari mennyiségű árut csempészett át a határon, amiről az illetékesek természetesen „nem akartak tudni”. Bajnok (Kékesi László énekes, basszusgitáros) egy kabuli orosz laktanyában lépett föl Vargával.

Cini és a Tinik

Fotó: P. Mobil archív/Bara István

– Mely településeken fordultatok meg?
– Végigjártuk a kárpátaljai nagyvárosokat, Munkácsot, Ungvárt, Nagyszőlőst meg persze a kisebb falvakat és azok művelődési házait; mindenütt nagy szeretettel fogadtak bennünket. A szervezési hozzá nem értés, no meg a tél azért megtette a magáét: az egyik fellépőhelyről a másikra menet órákat késtünk. Ilyenkor sosem engedtem lemondani az előadást, előfordult, hogy a közönség három-négy órán keresztül is várt bennünket. A kellemetlen emlékek közé tartozik, amikor a munkácsi rádió adásszerkesztője arra sem vette a fáradságot, hogy a kemény téli időjárásban a rádió magyar adásának vitt P. Mobil-kislemezeket – akkor még nem volt nagylemezünk – személyesen átvegye. Így le kellett tegyem a portán.

– A kárpátaljai koncertsorozatot megelőzően zajlott le a már említett negyvennapos turné. Gondolom, ez a „kirándulás” sem fogható fel éppen kéjutazásnak.
– Nagyon kemény megpróbáltatások voltak. Egyébként ez közepes turnénak számított, mert léteztek hetven-nyolcvan naposak is. Már a kezdés sem volt örömteli, mert a Goszkoncert ideküldött munkatársának be kellett mutatni a műsort. Az elvtársnő beült a második emeleti próbaterembe, ahol Zalatnay Cini és a Tinik, majd a P. Mobil is lejátszotta a teljes repertoárt. Színes selymekből külön fellépőruhákat csináltattunk, én még szakállt is növesztettem; úgy néztem ki, mint egy muzsik. A P. Mobil Bencsik, Vikidál, Póta, Kékesi felállásban játszott, Cserháti Pityi billentyűs ekkor még nem volt a zenekar tagja. Ezért Zalatnaynak külön zongoristát kellett hozni, és még egy bűvész is velünk tartott. A szovjet szervezés csodájaként kedden megérkeztünk Moszkvába, ott kiderült, hogy ehelyett Leningrádba kellett volna mennünk, ráadásul nem kedden, hanem szombaton. A kieső időre különböző programokkal gondoskodtak szórakoztatásunkról. Végül Leningrádba utaztunk, ahol a sportcsarnokban egy hétvégén összesen hét előadást csináltunk. Ez azt jelentette, hogy a műsorunkat alkalmanként tizenkét-tizenháromezer ember nézte végig. Az ORI akkori igazgatóhelyettese, Bali György volt az ügyelő, a turnémenedzser, aki jelentős belügyi kapcsolatokkal rendelkezett. Később a szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát – vagy főbe lőtték

Mellette volt egy csoportvezető, akiről mindenki tudta, hogy a KGB ügynöke. Bárkinek bármilyen problémája akadt, hozzá lehetett fordulni. Amikor elhagytuk a magyar államhatárt, szovjet területre érve olyan érzésünk támadt, mintha egy német koncentrációs táborba érkeztünk volna: mindenütt géppisztolyos, kutyás őrök, szögesdróttal körbevett objektumok. Másfelől, a határon a vámosok kérdezték meg először tőlünk, hogy van-e valami eladó, miközben azon csodálkoztak, hogy kevés bőrönddel érkeztünk. Hozzászoktak, hogy más országokból érkező, nálunk jóval rutinosabb előadók tíz-tizenöt bőrönddel érkeznek és azonnal üzletelnek a vámosokkal. Roadjaink nálunk jóval tájékozottabbak voltak, otthon felszerelkeztek több ezer Skála-áruházas nejlon reklámzacskóval, amit darabonként egy rubelért árultak. A szigorú ellenőrzés – besúgó ügynökök, a szállodákban rendszeresített, konyhaszekrény-méretű csajok, a „gyezsurnaják” – mellett komoly tételekben folyt az adás-vétel.

Nincs még vége, lapozzon!

---- Oldal címe ----

Magam is kötöttem egy óriási üzletet, amikor egy donyecki bányászgyereknek négyszáz rubelért eladtam az egy alkalomra csináltatott és viselt esküvői franciabársony-öltönyömet. Még az sem számított, hogy a ruha két számmal nagyobb méretű volt a kelleténél. Olyannyira nem, hogy a negyvenötös cipőmet is megvette hozzá, és inkább kitömte az orrát a nála lévő Pravda letépett darabjaival. Borzasztóan nézett ki ebben az öltözetben! Az ünneplőcuccot célzatosan vittem magammal; tudtam, hogy ettől kizárólag a Donyec-medencében van esélyem megszabadulni

A GUM áruházban vettem egy elképesztő kinézetű napszemüveget, amelyet a Kopaszkutya filmben viseltem. Hajsütővaskészlet, színes TV tartalék alkatrésszel – ez volt az áruház felhozatala. Nem tudtunk mit kezdeni a pénzzel, ezekre volt érdemes költeni. Zalatnay, akár csak roadjaink, jóval jártasabb volt a témában. Legalább három irhabundát vitt magával, amiért az észtek megőrültek, és amelyet elcserélt velük egy nagyon drága sarkiprémbundára. Amelyet aztán Angliában nem kevés fontért adott el. Egyébként mi is eladtunk mindent, amit lehetett: még a hangfalakból a hangszórókat is.

Szóval elindult a turné: mentünk ezervalahányszáz kilométert vonattal, és háromszázat belföldi repülőjárattal. Meglehetősen nehéz közlekedni egy olyan országban, ahol lépten-nyomon elzárt területekbe botlasz és engedély nélkül nem utazhatsz az egyik tagköztársaságból a másikba. Emellett a zenekari cuccot is cipeltük, amelyre nem nagyon voltak tekintettel. Még Kárpátalján történt, amikor megérkeztünk a vonattal, hogy egy ZIL teherautót küldtek a felszerelésért. Csakhogy nem fix platós jött, hanem billencs, amivel a homokot meg a sódert szállítják az építkezésekhez. Minden orosz tudásomat összeszedve közöltem velük, hogy „eto nyet kolhozapparat, eto moj apparat” („ez nem a kolhozé, ez a saját holmim”).

Olyan busszal is utaztunk, amelynek a teteje beázott, az esővíz a nyakunkba csöpögött. Az értékeinkre fokozottan kellett vigyáznunk, a Szovjetuniót megjárt zenekarok előre figyelmeztettek, hogy odakint mindent lopnak. Éppen ezért mindent nagyméretű ládákba csomagoltunk és lakattal zártunk. Ugyancsak Kárpátalján az öltözőből eltűnt a piros LED-kijelzős digitális karórám. Szerencsére még épp utolértem a tettest, egy katona gyereket, aki rutinosan a nála lévő újságba rejtette a cuccot. Többszöri eredménytelen motozás után jutott valakinek eszébe az újságtrükk. Rakodáskor a teherautónál mindig otthagytunk egy embert, ám még így is kihasználták az óvatlan pillanatokat.

40 nap alatt a Szovjetunió körül – 2. rész. P. Mobil 45 sorozatunkat két hét múlva Schuster Lóránt további érdekes történeteivel, anekdotáival folytatjuk.

A zenekarvezető a napokban esett át újabb sebészeti beavatkozáson. Ám amint megkapta az altatót, a műszerek szívritmus-rendellenességet jeleztek. Míg az orvosi team lázas sietséggel sürgölődött a beteg körül, az altatóorvos, aki már az első műtétnél is a zenei aláfestés értelmi szerzője volt, a számítógéphez lépett. Az egyik videómegosztó csatornán keresgélt, majd a mélyen alvó beteg füléhez illesztett egy fejhallgatót. Kis idő múlva az orvosok elégedetten nyugtázták: a szívverés normalizálódott.

A nem éppen szokványos stabilizációs módszer történetét a rockos fazonú és lelkületű műtőssegéd osztotta meg az altatásból magához tért frontemberrel, aki elképedt: a P. Mobil muzsikája nem kizárólag a negyvenhat esztendőn át kitartó rajongótáborra hat jótékonyan. Érvényesnek bizonyultak a Heavy Medal című album Piros, metál, zöld című számának sorai: „Engem nem érhet baj, mert a Jóisten vigyáz rám!”