– Meglepte, hogy az orosz Oscar-bizottság a Leviatánt küldte nemzeti nevezettként az Amerikai Filmakadémiának?
– Nagy meglepetést és örömöt okozott nekem a döntés. És nem is csak a döntés, hanem az azt megelőző szavazás. Ebben nagy szerepe volt a produceremnek, aki gondoskodott arról, hogy a döntőbizottság minden tagja megnézze a filmet. Az Oscarra nevezéshez kapcsolódik a 2011-es eset, amikor a filmem, az Elena versengett Nyikita Mihalkov Csalóka napfény 2 című filmjével, miközben Mihalkov egyúttal az orosz Oscar-bizottság elnöke is volt, forgatókönyvírója pedig a bizottság tagja. A konfliktusunk a határokon túl is hangot kapott, s amikor a Csalóka napfény 2 lett végül Oroszország Oscar-nevezettje, többen a bizottságból is nepotizmust emlegettek, a szakma pedig úgy vélekedett, nem a filmesek véleményét tükrözi a döntés. Az akkori döntés után több függetlenfilmes is bekerült a döntéshozók közé, ez is biztosan szerepet játszott a mostani kiválasztásomban. Annyit azért még hozzátennék: az Oscar-bizottság idei elnöke, Vlagyimir Mensov a döntéshozatal után egy héttel úgy nyilatkozott, nem elégedett a döntéssel, és szerinte szükség lenne a bizottság összetételének módosítására.
Andrej Zvjagincev
Fotó: Europress/AFP
– Az orosz kormány mit szólt a filmjéhez?
– Ez Oroszország, ahol minden nagyon sajátságos. A kormány képviselői nagyon ritkán szólalnak meg ilyen esetekben. Két nappal a cannes-i premier előtt az orosz kulturális miniszter, Vlagyimir Megyinszkij megnézte a filmemet és úgy fogalmazott, a filmben látja a tehetséget, de attól még nem szereti. Ez volt az egyetlen nyilvános vélemény, amit a kormánytól a filmről kaptam. Ez Oroszország: nagy a csend, de közben levonják a következtetést. Ugyanakkor úgy érzem, hogy önök, külföldi újságírók túlértékelik a kormányzat szerepét a kulturális kérdésekben. A politikusok a legritkább esetekben szólalnak meg nyíltan filmek kapcsán, van, hogy megnézik őket, máskor még azt sem. Az elmúlt hét évben mindössze kétszer lépett működésbe a cenzúra film okán: az egyik az Oroszország 88 című skinhead film egy orosz fesztiválon való díjazása kapcsán. A másik eset az orosz feminista punk-rock együttesről, a Pussy Riotról szóló dokumentumfilm vetítése körül volt. Szerintem a politikusok nem fognak semmilyen módon reagálni a film februári orosz mozibemutatójára. (Megyinszkij az interjú után néhány héttel már azt mondta, a film rontja az országról külföldön alkotott képet, majd február 9-én kijelentette, természetesen szurkolni fog a Leviatánnak, hogy elnyerje a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Dmitrij Peszkov, Vlagyimir Putyin orosz államfő szóvivője türelemre intett, és pozitívnak ítélte meg a Leviatán körüli vitát – a szerk.)
– Az öncenzúra mennyire jellemzi az orosz filmkészítőket?
– A művészt, magamat úgy tudnám a legjobban meghatározni, mint egy olyan alkotót, aki az igazságról beszél, aki arról beszél, amit lát, és amikor a valósággal foglalkozik, érzékeny a társadalmi kérdésekre. Szerintem minden szerzői filmesnek az a küldetése, hogy az emberek hangulatát, reakcióit, érzéseit megfogalmazza mozgóképen.
– Miképp építette fel a film történetét, amelyhez közismerten többek között a Jób könyvét használta fel?
– Eredetileg egy megtörtént eseményt kezdtünk el feldolgozni, és annak rétegeihez leásva kezdtük el a mitológiai kontextust kialakítani. Így született meg egy olyan történet, amelynek egyetemes a mondanivalója. Így jutottunk el a szegény, szerencsétlen Jób történetéhez, és a Jób könyvéhez. De többször is elmondtam már, hogy nemcsak a Biblia volt az egyetlen forrásom a filmhez: három alappillérre építkeztem, s a Jób könyve mellett felhasználtam Kleist történetét, a Kohlhaas Mihályt, valamint hozzányúltam Thomas Hobbes 1651-es könyvéhez, a Leviatánhoz. Mindegyikben egy átlagember kerül szembe a túlerőben lévő hatalommal.
– Észak-Oroszország kietlen tájai nagyon szimbolikusan illeszkednek a film mondanivalójához. Miképp esett a választása erre a környékre?
– Talán meglepi, ha azt mondom, a táj kezdetben nem volt a forgatókönyv része. A terepszemle során egy átlagos orosz tájképet kerestünk, és a kutatásaink során hetven különböző várost látogattunk meg, majd eléggé elcsüggedtünk, mert semmi olyat nem találtunk, ami illett volna az elképzeléseinkhez. Végül az operatőrrel a Google térképéhez ültünk le, és így találtunk rá a Teriberka nevű kicsiny falura. Ezt követően bővült a forgatókönyv a látképpel, a világvégi óceánparttal. Ez adta a keretét a filmnek: kezdetben csak az őselemek vannak, nincs ember, a történet végére ismét csak az elemek vannak.
– A filmen többször számon kérték már, hogy rengeteg vodka folyik el benne. Ez mennyire felel meg a mai orosz alkoholfogyasztási szokásoknak?
– Torontóban az első interjút egy mexikói riporternek adtam, aki azt mondta, ha a vodkát tequilára cserélnénk, és az orosz tájat a dél-mexikói kaktuszsivatagra, akkor ez egy mexikói történet volna. Kétségtelen, hogy a filmben sokkal többet isznak, mint a valóságban, ahol azért nem mindig, nem egész nap vodkáznak az emberek. És ami még különbözik Európa és Oroszország között: nálunk sokkal hidegebb van, s hogy ezt elviseljük, több és erősebb alkoholt kell innunk.
