Nikola Parov munkáival kapcsolatban valahogy nem igazán tudok dűlőre jutni. Több mint egy évtizede igyekszem megérteni zenei nyelvezete üzenetét, de a „trendiségen” és az ebből fakadó „üzleti szemléleten” túl nem sokat találok. Tudniillik manapság népzenében a feldolgozásoké a világ, azokból is leginkább azoké, amelyek erősen slágerízűek. Mondván, a népzene nem adható el a szélesebb tömegeknek a maga egyszerűségében.
Bennem meg folyton ott a kérdés: vajon ilyenkor nem öntjük ki a fürdővízzel a gyereket? Sokszor ugyanis kifejezetten az az érzésem, hogy a népzenéhez csak akkor szabad zeneszerzőként hozzányúlni, ha legalább olyan értékes az eredmény, mint a több száz éven át csiszolt autentikus, eredeti. Bartók is ebből indult ki. Ugyanakkor sokszor egyenesen méltatlannak érzem az állandó hozzá való hasonlítgatást és rá hivatkozást, amikor percnyi slágereket, múló divatirányzatokat próbálnak meg eladni a nevével takarózva a dübörgő píár jegyében.
Félreértés ne essék, eszemben sincs bántani Herczku Ágnest a fenti okfejtéssel, szépen, hitelesen énekel, csak éppen sokszor nem érzem, hogy az általa gyönyörűen megformált dallam és a hozzáillesztett kíséret között elválaszthatatlan kapocs lenne. Viszont egy interjúban maga Herczku is Bartókra hivatkozik az album kapcsán, amikor elismeri, hogy a Bartók által kínált három út közül ők a harmadikra, ami a népzene feldolgozásának valódi formája lenne, még nem képesek. Ugyan nem derül ki pontosan a lemezborítóból, Nikola Parov mennyire tekinti saját szerzeményeinek a számokat, nagyjából eddigi munkáinak stílusa köszön vissza.
Vannak az autentikus népzenei hangzáshoz közelebb álló számok és olyanok is, amelyeknek csak a szövegéből tudjuk, hogy itt az úgynevezett világzenével van dolgunk. A Gyimesi karszilamasz például a jellegzetes helyi stílusnak csak nagyon felületes megidézése, a lassú magyaros ritmusából gyakorlatilag semmi nem köszön vissza a hozzá nem illő ütősszekció miatt, és bár az elején a hegedű a keservesből valamit visszahoz, már a második versszaktól gyengül ez a hatás. A cigány összeállítás, amely lassan elmaradhatatlan része minden énekes repertoárjának, sajnos nem fakad belülről Herczku Ágnesnél. Karakterénél fogva tőle ez a stílus sokkal kevésbé hiteles, mint mondjuk egy gazdagon díszített keserves.
A Keress mást magadnak behatárolhatatlan műfajú, az A Nikoláé címet viselő csárdás és szökős pedig erősen autentikus kötődésű, sorolhatnánk még hosszan. Egyszóval a lemez egyfajta „vegyes vágott”. Éppen ez a másik baj a hasonló világzenés próbálkozásokkal, amelyeknél nincs igazán kiforrott koncepció, elképzelés, technikai háttértudás a népzene lehetséges feldolgozási irányzataival kapcsolatban. A Bandázom albumot végig lehet hallgatni egyszer és akár többször is. Tíz év múlva viszont az említettek miatt már senki nem fog rá emlékezni. Bartók pedig akkor is megtölti majd a hangversenytermeket. Talán ezért is hívják az ő alkotásait műveknek és nem világzenének.
(Herczku Ágnes: Bandázom. Fonó, 2014.)
