„Van valami vadság ebben az emberben. Mi ez? Egyik korai darabjának a visszaütése? Vagy az írói anyag túlterjedése? Újra elolvastam A fizikusokat – mintha vad túlcsavartsága már abban is feltűnt volna” – írta annak idején Németh László Friedrich Dürrenmattról. Az utókornak viszont nemcsak a „túlcsavartság” tűnik fel, hanem A fizikusoknak – teszem azt a János királyhoz vagy Az öreg hölgy látogatásához képest meglévő – erős didaktikussága, tézisszerűsége is. A történet közismert, a veszprémiek előadásában szinte kottaszerűen pontos; dióhéjban: a gazdag magánszanatóriumban ápolt három fizikus, Möbius (Oberfrank Pál), illetve a magát Einsteinnek (Kiss Jenő), illetve Newtonnak (Szilágyi Tibor) mondó férfi különböző okokból tartózkodik az intézetben. A valódi őrült az intézet igazgatónője (Palásthy Bea), aki megszerezve Möbius jegyzeteit kezébe veszi a világ sorsának kulcsát.
Az alcíme szerinti komédia a hidegháború, a kelet-nyugati permanens szembenállás idején érthető módon komoly hatást tudott gyakorolni; a mű, ez hátránya sajnos, rendkívüli módon magán viseli keletkezési idejének tipikus jegyeit. A hatvanas években – a vígszínházi bemutató után – nemcsak érvényesek, de frissek, élők lehettek Möbius legfontosabb mondatai, amelyeket helyenként a szöveg fölött elmúlt hosszú évtizedek miatt joggal érezhetünk kopottasnak 2015-ben a veszprémi színházban: „Tudományunk iszonyatossá, kutatásunk veszélyessé, az ismereteink pedig halálossá váltak. [ ] Csupán az őrültekházában vagyunk szabadok. Csak az őrültekházában szabad gondolkoznunk. Odakint a szabadságban a gondolataink robbanóanyagok. [ ] Vagy itt maradunk az őrültekházában, vagy a világ lesz azzá. Vagy kitöröljük magunkat az emberiség emlékezetéből, vagy magát az emberiséget töröljük el.” Nem véletlenül tűnik keresettnek az a möbiusi mondat is, hogy „manapság a zseni egyetlen kötelessége félreismertnek maradni”.
Nehéz feladat tehát színpadra vinni Dürrenmatt egykor nagy hatást kiváltó opusát. Megoldásként az embernek első pillanatban az aktualizálás jut eszébe, A fizikusoknak például a jelenlegi feszült nemzetközi viszonyokkal való összekapcsolása. Lehet más utat is járni persze, mint tette a veszprémi teátrum. Dömölky János rendezői felfogása konzervatív, ennek nyomán a Dürrenmatt által közvetített tanulságok még inkább kidomborodnak. Mindezzel együtt is korrekt, alapos előadás született nem kis részben a három fizikust alakító színész játékának köszönhetően. Figyelemre méltó a szorongást keltő díszlet is: a villa enteriőrje fejmagasságig fehér, elegáns, ám baljóslatú elmegyógyintézetet idézve.
(Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok. Veszprémi Petőfi Színház. Rendező: Dömölky János.)
