A filozófus a Hvg.hu Spiró Györggyel készített interjújára válaszul tette közzé gondolatait ugyanazon a felületen február végén.
Mint írta: „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen.” Majd a félreértések elkerülése végett hozzátette, „akkoriban remekekről is csípősen írt a kritika, manapság meg nyelvtani hibákból és trágárságokkal leplezett giccses motyogásokból összeábdált izékről is himnuszokat olvasunk”. Vagyis nemcsak az alkotókkal és a művekkel, de a befogadókkal is súlyos gondok vannak, az utóbbi huszonöt év irodalma úgy vacak, ahogy van.
Egy ilyen véleményt általában elengedhetnénk a fülünk mellett, a szerző személye azonban ezt lehetetlenné teszi. TGM jelentős gondolkodó. Aki nem hiszi, olvassa el mondjuk Descartes A módszerről című (a Kriterionnál 1977-ben megjelent, és 2002-ben újra kiadott) kötetéhez írt bevezetőjét. Egyetérteni nem kell (talán nem is lehet), elismerni igen. Ám éppen mert jelentős, különösen zavarba ejtő, amit írt.
A vitairat voltaképpen egyetlen lélegzetvételű támadás Spiró György ellen, aki az inkriminált interjújában előre lezsírozottnak nevezte a rendszerváltást, amit TGM nehezményezett. Ám a fenti kinyilatkoztatással az olvasót is célkeresztbe vonta. Mindazokat, akik az utóbbi huszonöt évben született könyveket élvezettel olvasták.
A mondat persze nem maradt visszhangtalan. Különböző fórumokon neves irodalmárok reagáltak, és TGM is visszatért a ringbe, kijelentve, hogy amit írt, arról nem érdemes vitázni, hiszen mindenki tudja, hogy neki van igaza. Önbizalomhiánnyal eddig sem küszködött, ez a kétfordulós ámokfutás azonban még így is meglepő.
Már a versenyközpontú retorika is nehezen érthető, hiszen azt sugallja, a szerző csalhatatlan stopperórával áll az irodalmi pálya szélén. Csakhogy ez nem síkfutás. A kritikus dolga, hogy értékeljen, de a megkérdőjelezhetetlen ítélet – maga az igazság – éppen a kritika létjogosultságát vonja kétségbe. Miben lesz jobb így az egyik regény, mint a másik? És huszonöt év szövegmennyisége felmérhető egyetlen, korlátozott nézőpontból? Nem kellene egy most kiadott regénynek is legalább negyedszázadot adni, hogy bizonyíthasson? Ki vonná kétségbe Bodor Ádám Sinistra körzetének, Esterházy Péter Harmonia caelestisének vagy Tar Sándor A mi utcánk című novellafüzérének jelentőségét?
Ráadásul ha azt állítjuk, egy adott történelmi pillanattól kezdve megváltoztak a művek, veszélyesen összemossuk az irodalmat a politikával. A művészet természetesen reflektál a valóságra, határvonalakat húzni azonban teljesen értelmetlen. Az írók – irodalmi értelemben – nem születtek újra a rendszerváltással. Az irodalom folyamat, nem egymástól elszigetelt pillanatok összessége. A szöveg pedig csak időben létezhet, és mindig az olvasók aktuális értelmezésében ölt testet.
A „régen minden jobb volt” típusú kijelentések hamis illúziója azonban eleve kizárja a jelenlegi állapotok pontos megítélését. TGM mondatában a kortárs irodalom a Kádár-rendszer különös nosztalgiájának fénytörésében jelenik meg. Nagyon úgy tűnik tehát, a tisztességben megőszült gondolkodót magával ragadta az eltűnt idő felett érzett bánat, és most már kicsit magával is foglalkozna. Másként nehezen érthetjük meg, miért is rekesztette ki saját kis világából a teljes társadalmat. Ezek után már csak az a kérdés, ha senkire sincs szükség rajta kívül, mit kezdjünk TGM szolidaritásról, egyenlőségről vagy igazságosságról szóló tanaival?
