Ráadásul ha azt állítjuk, egy adott történelmi pillanattól kezdve megváltoztak a művek, veszélyesen összemossuk az irodalmat a politikával. A művészet természetesen reflektál a valóságra, határvonalakat húzni azonban teljesen értelmetlen. Az írók – irodalmi értelemben – nem születtek újra a rendszerváltással. Az irodalom folyamat, nem egymástól elszigetelt pillanatok összessége. A szöveg pedig csak időben létezhet, és mindig az olvasók aktuális értelmezésében ölt testet.
A „régen minden jobb volt” típusú kijelentések hamis illúziója azonban eleve kizárja a jelenlegi állapotok pontos megítélését. TGM mondatában a kortárs irodalom a Kádár-rendszer különös nosztalgiájának fénytörésében jelenik meg. Nagyon úgy tűnik tehát, a tisztességben megőszült gondolkodót magával ragadta az eltűnt idő felett érzett bánat, és most már kicsit magával is foglalkozna. Másként nehezen érthetjük meg, miért is rekesztette ki saját kis világából a teljes társadalmat. Ezek után már csak az a kérdés, ha senkire sincs szükség rajta kívül, mit kezdjünk TGM szolidaritásról, egyenlőségről vagy igazságosságról szóló tanaival?
