Rövid, mégis emlékezetes előadáson vehettek részt mindazok, akiknek sikerült jegyhez jutniuk a legendás ír énekesnő, Sinéad O’Connor keddi koncertjére a Művészetek Palotájába. A műsor az énekesnő tavaly kiadott, I’m not Bossy, I’m the Boss című lemezének egyik legfontosabb számával kezdődött, a Take Me to Churchcsel. (A lemez eredetileg The Vishnu Room címen jelent volna meg, ám abban az évben egy a női egyenjogúságot érintő, nagy port felverő vita miatt megváltoztatta a címet. A polémia abból indult ki, hogy az angol nyelvben a fiúk között leadernek nevezik a kis vezéregyéniségeket, ugyanezt a lányoknál bossy néven említik, ami meglehetősen dehonesztáló kifejezés. A lányok egyenjogúságáért folytatott nyelvi eredetű kampány olyan fontos volt az énekesnő számára, hogy az eredeti címen kinyomtatott CD-borítókat a kiadó engedélyével utánnyomással megváltoztatták.)
Sinéad O\'Connor a Müpában
Fotó: BTF/Kotschy Gábor
A lemez egyébként is nagy sikert aratott, mind a közönség, mind a kritikusok az életmű kiváló darabjának tartják, de arról, hogy a legújabb O’Connor-album dalai nem csak stúdióban szólnak jól, már ekkor meggyőződhetett a budapesti közönség. Ezt egy lendületes rockos szakasz követte, amelyben egymást váltották az énekesnő korábbi nagy számai és a legújabb dalok.
A mezítláb, farmerben, piros ingben, fehér kalapkában és napszemüvegben színpadra lépő énekes ezúttal nem viselte a Granny (nagyi) feliratú pólóját, amivel pedig szívesen hirdeti, hogy ő egy tetovált, négygyerekes rocknagymama. A családon belüli új státusza valóban fontos számára, hiszen a koncert másnapján tartott sajtótájékoztatón már az említett ruhadarabban jelent meg. „Nagyon szeretek nagyi lenni!” – mondta, és nevetve rámutatott a feliratra. A műsor második részében egyre elmélyültebb dalok kerültek elő. Katartikus mélységű volt többek között a nem hivatalos ír himnusz a cappella előadása. Szinte megállt a levegő, amint a kísérő zenekar két gitároslánya letette hangszerét, és a sztárt átölelve, kíséret nélkül trióban énekeltek.
Az előre beharangozott, utolsó nyilvános Nothing Compares 2U előadására minden különösebb körítés nélkül került sor. Alig egy óra muzsikálás után levonult a zenekar, majd a közönség hosszú vastapsa után ismét visszatérő énekesnő tökéletes profizmussal, de minden felesleges pátosz nélkül elénekelte Prince 1985-ös szerzeményét. Mint a tegnapi sajtóbeszélgetésen O’Connor elmondta: énekesként már nem tud azonosulni ezzel a dallal. Legalább 25 éve énekli, érzelmileg kiüresedett, ezért hazugságnak tartaná, ha továbbra is előadná a koncerteken. „A nézők keményen dolgoznak azért, hogy megvehessék a drága koncertbelépőket, nem szabad becsapni őket. Én legalábbis nem fogom, mert a hazugság minden formáját gyűlölöm. Egyébként nem ez az első dalom, amit egy idő után nem éneklek többet” – tette hozzá.
A beszélgetésen szó esett arról is, hogy milyen életet él egy ikonikus előadó, aki nemcsak a művészetben, hanem a vallási és a politikai életben is igen aktív. A tetovált nagymama közölte, hogy kedvenc napjai azok, amikor úgy élhet, mint egy átlagos, négygyerekes anyuka. Reggel elviszi a kicsiket iskolába, rendbe rakja a ruháikat, eteti őket. Napközben dolgozik, este a gyerekeivel van. „Unalmasan élek, úgy értem, nagyon kellemesen unalmasan” – mondta. A két kisebb – nyolc- és tizenegy éves – fia még teljesen rá van utalva. A másik két gyereke már felnőttsorba lépett. Ők tizenkilenc és huszonhét évesek. „Nagyon jó együtt lenni velük. Inspiráljuk egymást. Sokat beszélgetünk, játszunk, utazunk” – mesélte anyai élményeit. Bár saját magát sokkal erősebbnek tartja az átlagos nőknél, olyannyira, hogy személyiségében legalább annyi a férfias vonás, mint a feminin, anyaként hagyományos. Sokszor lelkiismeret-furdalása is van, mert nem lehet eleget a gyerekeivel. „Mivel az emberek már egyáltalán nem vesznek lemezeket, a zenészeknek folyamatosan turnézniuk kell, ha nem akarnak eltűnni a süllyesztőben. Ez pedig hátrányos helyzetű szülővé tesz minket” – jelentette ki a világsztár.
Visszatérve az előadói énjéhez, megemlítette, hogy számára a közönség alapvetően két nagy halmazra osztható. Az egyikben az ír közönség tartózkodik, amely általában részeg. Külföldön játszva mindig meglepődik, hogy józan publikum előtt énekelhet. A rögtönzött sajtótájékoztató fénypontja akkor érkezett el, amikor egy újságíró arról faggatta, vajon létezik-e egyenlőség férfi és nő között. Növekvő értetlenséggel hallgatta a rögtönzött magyar nyelvi ízelítőt, melynek során a fele+ség szóösszetételt próbálták angolra fordítani. A művésznő összehúzott szemmel igyekezett követni a gondolatmenetet, végül annyit kérdezett: – Maga házas ember? A nemleges válaszra egyetértően bólintott: – Gondoltam.
