Baby on the Woods: karcos riffek a pálinkafőzdéből

Gimis szerelemnek indult, egy karcos gitárőrület kerekedett belőle. Itt a kecskeméti Baby on the Woods.

Hank Moodynak éreztem magam, amikor beléptem a kecskeméti Baby on the Woods próbaterem néven emlegetett kis szentélyébe. Egy pillanatra a Californication című sorozat második évadjába képzeltem magam, amikor a David Duchovny által megformált balhés író először csöppen bele a filmbéli legendás rockproducer, Lew Ashby (Callum Keith Rennie) világába.

Próbaterem, stúdió, kert, bárpult és biliárdasztal. Kész kis édenkert ez, nemcsak zenészeknek, hanem zenekar nélküli, önjelölt rocksztárok számára is. És noha nem Kalifornia, mindenképp menő, hogy az egészet a két kezével építette fel lépésről lépésre a Versegi Ádám (ének, gitár), Homoki Balázs (dobok), Gál Bence (gitár) és Gál Máté (basszusgitár, vokál) kvartett. A sokak által felkeresett lak ráadásul családi hagyaték, egy egykori pálinkafőzde épületéből lett kialakítva, ahol a Gál tesók nagypapája annak idején még a cefrét kevergette.

Amúgy a komplexumnak – a falakat rogyásig díszítő zenekari matricák tanúsága szerint – nem csak én jártam a csodájára, még a fővárosból is előszeretettel ruccannak le bandák, hogy felvegyenek egy számot, vagy koncertek után levezessék a fáradt gőzt. Ha pedig már én is itt jártam, gyorsan el is helyeztem a Titánok új matricáját.

A srácok egyébként először 15 éves koruk körül álltak össze, és akkor első körben még a lányvokállal is próbálkoztak, ami nem igazán működött. Aztán 2009-re kikristályosodott a kép, hogy akkor mit és hogy, a garázsrockban találkozott az ízlésük. Így a következő évben beindult a nagyüzem. Mivel pedig mindig ilyen muzsikát toltak, így a koncepció nem volt kérdés.

Ez pedig pont jól is van így. A zenekar karcos riffjei pont hozzák azt a hangulatot, amiért az 1990-es évek igazán pompás kis évtizedként vonulhat be a zenetörténetbe. A Baby on the Woods dallamvilágát napjaink – csöppet elpoposodott – fogyasztási igényeire szabta, és az egész igen jól passzol a pinceklubok riffekkel ölelt világához.

Legújabb korongjuk, a tavaly ősszel debütált Dirty.Real.Garage. több nótája, így az általam is igencsak kedvelt For a Muse, a One of Them vagy épp a Misery, egytől egyig slágerszagú cuccok. Mégsem játsszák rommá őket a rádiók, pedig kéne. A fiúk tapasztalatai szerint az egyik legszomorúbb alapprobléma az, hogy manapság Magyarországon az emberek túlnyomó hányada már egyáltalán nem vevő az újdonságokra, és nem igen mozgat meg nagyobb tömegeket egy új, frissebb banda élő fellépése. Nem a fiúk azonban az elsők, akik emiatt szomorkodtak nekem a beszélgetés során. Ez tényleg nem jó.

Hogy mégse szontyolodjanak el túlságosan, elmeséltem azt a kedves történetet, ami épp velük kapcsolatban esett meg velem, mielőtt találkoztunk. Egy másik zenekarral interjúztam és egy Nyugati melletti kávézóba ültünk be. Miközben rendeltünk, a másik csapatnak mondtam, hogy több zenekarral is beszélgetek, így lesz majd a Baby on the Woods is, mire a pultos lány megjegyezte: „Bocs nem akarok közbevágni, de ők tényleg jók. A kecskeméti Baby on the Woods nagyon menő!”

Ennek ellenére igen nehéz betörni a köztudatba, és nehéz kikerülni az ördögi körből. „Az a nagy baj, hogy amíg a rádiók nem játsszák a számaid, addig kilincselhetsz te bármelyik fesztiválnál, mehetsz akárhová, a kutya se figyel rád. Addig viszont, ameddig nincs közönséged, nem játszanak, és különösen akkor nem, ha történetesen nem magyarul énekelsz” – meséltek a zenekar tagjai a lejátszási nehézségekről.

Mint mondták, sok kis hasonszőrű társukhoz hasonlóan ők is teljesen csináld magad banda, azaz szinte mindent saját erőből nyomnak, így ez bizonyos korlátok közé is szorítja őket.

Jó, azért az a kis „birodalom”, amit összehoztak, messze átlagon felüli, tehát a nehézségek ellenére én nem veszteném el a lelkesedésem. Ahogy a srácok sem, akik azért már végigturnézták az országot párszor, volt, hogy Ganxsta Zolee és a Kartelékkel, miközben szinte megszállottan írnak újabb és újabb nótákat. Most például nemsokára kész lesz egy újabb kislemezük.

Külön piros pont, hogy a banda – már csak a kis stúdiójuk miatt is – ragaszkodik a kecskeméti bázishoz, és nem akar minden áron felköltözni Budapestre. Ahogy megfogalmazták, ma talán már nehezebb is betörni a köztudatba a fővárosban, ahol rengeteg zenekar üzemel. „Semmi különbség nem lenne, ha 70 kilométerrel északabbra laknánk, ha koncertezni akarunk, egyszerűen beülünk a kocsiba és kész” – mondják.

– Kecskeméti zenekarként indultunk el, ez itt a hazai pályánk, és ha elindultunk máshová játszani, nem az volt elsődleges és kizárólagos cél, hogy ezrek tomboljanak, hanem hogy minél többet tudjunk játszani, imádunk zenélni, ennyire egyszerű – foglalták össze az ars poeticának is felérő önvallomásukat.

Azt hiszem, nem csak nálunk örök dilemma az anyanyelvi és az angol nyelvű szövegek között dúló már-már trójai háborúhoz hasonlítható birkózás. Végeláthatatlan akadémiai vitákat lehetne tartani a témáról anélkül, hogy az álláspontok pro és kontra akár egy jottányit is elmozdulnának egymáshoz képest. Nekem sem célom MTA-székfoglalót tartani a kérdésben, de azért nem árt jeleznem, hogy a kérdés ma aktuálisabb, mint valaha, és épp ezért szeretek én is rákérdezni.

A srácok az angol mellett tették le a voksukat, mert szerintük annak a fajta muzsikának, amit ők tolnak, ez az anyanyelve, és abban a nyelvi közegben szólal meg pöpecül. Mint mondják, a versek vagy épp az alter szövegek csodásan szólalnak meg magyarul, ám az általuk űzött rockmuzsika nem. Mint viccesen megjegyzik, senki sem akar németül elénekelni egy magyar népdalt, mert finoman szólva is fura lenne. A választásban persze benne van az esetleges külföldi bemutatkozás, netán turné lehetősége is, de ez egyelőre távlati tervnek tűnik.

– Most arról kellene leszoknunk, hogy minden egyes új számot, amit írunk, ízibe bemutassunk az első adandó koncertünkön. Az ugyanis nem járja, hogy minden fellépésünk harmada a közönség által még sose hallott darabokból álljon. Ugyanakkor nem tehetünk róla, oltári izgalomba hoz minket minden új dal, épp ezért akarjuk egyből megmutatni a hallgatóságnak, de dolgozunk rajta, hogy picit visszafogjuk magunkat ezen a téren – nevetnek a srácok.

Hogy mit hoz a jövő a Baby on the Woods számára? Remélem, minél több fesztiválfellépést! Közben kezdem magam egyre inkább Torgyán Józsefnek érezni, már ami a fesztiválszervezők felé tett felhívásaimat illeti. A magyar politika fejekből ki nem törölhető alakja ugyanis a Horn-kormány (1994–1998) idején zárta mindig azzal parlamenti mondandóját, hogy „Miniszterelnök úr, mondjon le!”. Nos, én is kezdek valami hasonlóba belecsúszni, mert most is csak azzal zárhatom mondandóm: „Kedves fesztiválszervezők! Itt egy újabb karcos magyar banda, akik nem egy fellépést érdemelnek meg. Szóval jó lenne, ha észre tetszenének venni őket! Tessék! Vigyék!”

Fotó: Juhász László

Ha magatokra ismertek, és úgy érzitek, ti is ilyen előadók, zenekarok vagytok, írjatok nekünk a [email protected] e-mail címre! Szívesen vesszük, sőt örülünk neki. Ha tudtok olyan bandát, amelyben valóban ott az a bizonyos sansz, írjatok! Érdemes követni a közösségi oldalainkat is (Facebook, Tumblr, Instagram és Twitter), ahol hasznos információkról, hírekről, egyéb érdekességekről, koncertajánlókról lehet olvasni, illetve a hét zenekarának kampányát is itt lehet figyelemmel kísérni.

U.i.: Kedves zenekarok, jelentkezők! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ilyen népszerűek lettünk, aminek örülünk, ám ezzel párosul az, hogy a sok jelentkező miatt türelemmel kell lennetek. Fontos ugyanakkor aláhúzni, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek lehetőséget adunk, ám az „egy hét, egy zenekar” elvéhez ragaszkodunk, és mint írtam többször is, ennek épp a riportos, emberszagú közelség a lényege, nem a darálós, agyatlan „Ctrl C–Ctrl V” hentesmunka. Csüggedni tehát még csak véletlenül sem szabad, annál inkább követni, figyelni és jó zenéket hallgatni tehetséges magyar zenekaroktól. Nagyon nagy köszi nektek! Senkit sem hagyunk el, még csak véletlenül sem!