Amikor 2012-ben Joshua Oppenheimer elkészítette Az ölés aktusa című dokumentumfilmjét az indonéz népirtásról, senki nem gondolta volna, hogy az utóbb Oscar-jelölt és több tucat filmet elnyerő dokumentumfilmet és brutális tartalmát lehet fokozni. Oppenheimer csattanós választ adott a kétkedőknek, és ugyanarról a témáról egy, ha lehet, még erősebb alkotást készített. A csend képe az elkövetők után most az áldozatok szemszögéből mesél az indonéz történelem sötét korszakáról, a halálosztagok tömegmészárlásairól.
A Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon, Magyarországon először látható A csend képe, amely tavaly a rangos nemzetközi filmfesztiválon Velencében nem kevesebb, mint öt elismerést kapott, s többek között a nemzetközi kritikusok Fipresci- és az emberi jogok díját is megkapta. Oppenheimer alázatosan és elismerései ellenére végtelenül szerényen kezeli a hirtelen jött reflektorfényt, mindenhova szívesen elkíséri moziját, így a dél-koreai Puszan Nemzetközi Filmfesztiválon adott interjút a Magyar Nemzetnek.
Oppenheimer a beszélgetést azzal kezdte, számára mindig is egyértelmű volt, hogy két filmet akar készíteni a hatvanas évek indonéz terrorjáról, ahol legkevesebb 500 ezer ember esett áldozatul az antikommunista tisztogatásoknak. „Mindig is érdekelt, hogyan hat a társadalomra, az emberiségre, ha a tettesek, a tömeges erőszakot elkövetők nyernek és szabadon megírhatják saját történelmüket, ezzel legitimálva saját bűneiket” – mondta Oppenheimer, hogy mi motiválta Az ölés aktusa elkészítésében és miért a gonosztevők nézőpontját választotta filmjében.
De emellett legalább annyira fontosnak érezte, hogy arról is beszámoljon, mi történik most, napjainkban azokkal a túlélőkkel, akik az árnyékban meghúzódva élnek, akik elvesztették a hatvanas évek gyilkosságai során a szeretteiket, és mit jelent számukra élni. Kiemelte, ezek a gyászolók az elmúlt ötven évben nyíltan meg sem sirathatták halottaikat, és például az egyik szereplő a film végén első alkalommal sírta el magát azóta, hogy 1965-ben meghalt a szerette. Ezért érezte Oppenheimer első pillanattól kezdve nyilvánvalónak, hogy egy ilyen második alkotás, mint A csend képe, is el fog készülni a témában.
A kérdésre, hogy a forgatások előtt mennyit tudott az indonéz történelemről, Oppenheimer azt válaszolta, a konkrét eseményekről 2001-ig nem sokat tudott, és akkor egy, a témában készülő dokumentumfilm kapcsán került először kapcsolatba a történésekkel. Ez több országot átfogó, több történetet feldolgozó projekt volt (The Globalisation Tapes címmel), amelyet elsődlegesen producerként jegyez. Meglepve tapasztalta, hogy a traumához globalizációellenesség, Nyugat-ellenesség társult: ugyanis sem a nyugati országok, sem az emberi jogi szervezetek nem tettek semmit a tömeggyilkosságokkal és elkövetőikkel szemben.
Oppenheimer elmondta, hogy nem tudott és nem is akart távolságot tartani a témától, mert úgy nem lehetett volna ilyen filmeket készíteni. Ugyanakkor elismerte, a józan ész megtartása annál nagyobb kihívást jelentett számára. Ebben nagy segítséget jelentett neki a név nélkül dolgozó indonéz stáb.
„A csend képe fizikailag rémisztő, de gyógyír a léleknek” – mondta és hozzátette, alapvetően mindkét filmet egy szerelmes levélnek tartja Indonéziához, de A csend képe egyúttal a megszólított családnak szóló szerelmes levél is.
A kérdésre válaszul, hogy filmjei miképp katalizálhatják a társadalmi vitát Indonéziában, azt felelte, Az ölés aktusa már be is töltötte ezt a szerepet, hiszen a kormányzatot arra kényszerítette, hogy nyilvánosan elismerje, 1965–66-ban emberiség elleni bűncselekmények történtek. Ez volt az első ilyen alkalom, ráadásul a média is elkezdte genocídiumként emlegetni a történteket. A csend képe pedig szándéka szerint a megbékélés szükségességét sürgeti.
