A csillagok szerencsés állásának köszönhetjük, hogy létezik a Dungaree. A László Gergely (ének), Horváth Zoltán (gitár), Balogh Attila (basszusgitár) és Dencs Dominik (dob) alkotta kvartett ugyanis két, épp alvó állapot felé kúszó zenekarból jött össze. Mint Attila elmesélte, ő és Dominik a szegedi zenészkereső Facebook-csoportban látta meg Zoli hirdetését tavaly nyáron, amiben ők meg dob és basszus vonalon kerestek embereket alakuló stoner/grunge zenekarhoz.
– Az Isten is nekünk teremtette ezt az alkalmat, így vágtunk bele a dolgokba – meséli a basszusgitáros. Az érdemi munka végül július végén, augusztus elején indult el, elsőként egy Pearl Jam-számot dolgoztak fel a fiúk.
Amikor meghallottam a zenekar első számát, az első kislemezük címadó dalát, a Climb Out of the River című darabot, tudtam, hogy valami igen ígéretes dolog előtt állok. Elsőre ugyanis amolyan posztgrunge-os életérzés lett úrrá rajtam, és a zseniális seattle-i Soundgarden zenekar énekesének, Chris Cornellnek a másik zenekara, a pörgős és mély gitártémák nagymesterének számító Audioslave ugrott be.
Elképzeltem, amint a srácok Cornellék 2002-es Show Me How To Live című eposzához hasonlóan, csak épp az amerikai országút helyett a Szeged környéki tanyavilág kietlen, poros bekötőútjain autókáznak négyen, és a Climb Out of the River üvölt a hangfalakból. Nagyjából ilyen hangulata van a csapat zenéjének, és külön öröm, hogy ezt a Dél-Alföldön hozzák.
A srácok az első kislemez sikere után szerdán adták ki második EP-jüket, és a Final Yell, ha lehet, még sötétebb, még keményebb zúzda, mint az első felvonás volt. A dalokból úgy tűnik, egyre inkább összecsiszolódnak, aminek köszönhetően egy igen kemény vonalvezetés látszik kikerekedni a Dungareeből. A mostani anyagot egyébként mindennel együtt egy hét alatt rögzítették a szegedi Our Sound Recording Studióban.
A számok minden esetben közös kreatív munkával készülnek. Mint megtudtam, az új korong címadója, a Final Yell például az amúgy dzsesszt is tanuló Dominik 5/8-os páratlan dobtémájából indult ki, amire Attila torzított basszussal rájátszott, majd Zoli is rátolta a saját ötletét, végül pedig Gergő hozta rá a szöveget.
A zenekarnak jelenleg angol nyelvű számaik vannak, ám mint mondták, egyáltalán nem áll szándékukban elzárkózni az esetleges magyar nyelvű daloktól sem, csak eddig még nem jutottak el odáig, hogy mindezt meg is valósítsák.
Azt ugyanakkor vallják, hogy magyar nyelvű szöveget, már csak az anyanyelv intimitása és a rímpárok tűpontos összehangolása miatt is, sokkal nehezebb írni, mint angolt. Ehhez ugyanis olyan téma kellene, ami mondanivalójában üt hatalmasat. A szövegek egyébként ugyanúgy közös munka eredményei, mint a zene. Az angol sorokat pedig a végén Atilla csiszolja össze, mivel ő a szegedi bölcsészkar anglisztika szakára jár, így ez neki amúgy is testhezálló feladat.
A srácok szerint örök vívódás, vajon rövidebb, pár számos, vagy egy minimum nyolcszámos teljes estés anyagot érdemes-e kiadniuk. Az első EP-nél például adott volt, hogy az első, közösen megírt három nótát vegyék fel, de a Final Yellnél már ment a matek, hogy a meglévő újak közül melyik három kerüljön fel az új korongra. A téma már csak azért is komoly fejtörő, mert a zenehallgatási szokások átalakulásával, az internetes zenemegosztók világában az emberek inkább egy-egy számra kattannak rá, semmint végighallgassanak egy komplett anyagot.
Dominik szerint azonban most, a két kislemez után már elképzelhető, hogy a következő lépés valóban egy nagyobb stúdióanyag lesz. Noha a fizikai hanghordozóknak, így a CD-knek – a bakelitlemezek reneszánsza ellenére – leáldozóban van a csillaga, a srácok azért hisznek a kézzel fogható formátum megjelenésében is, de önerőből, kis példányszámmal, ami ugyanakkor jól jön a promóció esetében.
Szomorúan hallgattam ugyanakkor, hogy egy olyan nagyvárosban, mint a 170 ezer lakosú Szeged, elvétve járnak élőzenés rockkoncertre a fiatalok. A klubélet itt is amolyan Csipkerózsika-álmát alussza, miközben Rózsa Sándor forgolódik a sírjában, mert utódai, a dél-alföldi ifjak inkább enyhén szólva sem magas kulturális értéket képviselő lakossági diszkókban tengetik éjszakáikat, semmint jó helyi bandák, például a Dungaree koncertjeire járnának.
A probléma persze sokrétű. A helyi rádiók gyakorlatilag nem játsszák a helyi csapatok nótáit, a városban mindössze két helyen vannak normális koncertek, a helyi fesztiválra, a Szegedi Ifjúsági Napokra (SZIN) sem igazán tudnak bejutni a bandák. Így talán nem csoda, hogy mindössze pár százan mennek el ma már ilyen koncertekre Szegeden, emiatt pedig mindössze 4-5 olyan zenekar van a városban, amely komolyan nyomja. A fiúk pedig egy másik igen érdekes jelenségre is felhívták a figyelmem: az elmúlt időszakban Budapestre vagy külföldre költözött az a generáció, az a kulturális fogyasztói réteg, amely az ilyen muzsikákra vevő, így kvázi nem igazán van kinek előadni ezt a fajta gitárzenét.
A srácok eddig leginkább szűkebb pátriájukban mocorogtak sokat. Míg ugyanis Attila szegedi, addig Dominik kiskunfélegyházi, Zoli mindszenti, Gergő pedig szentesi, és ebben a koordináta-rendszerben már jól mozognak koncertszinten. Persze játszottak már az országban máshol, így például Budapesten vagy Esztergomban is, miközben az intenzív érdeklődés ellenére a fesztiválok a „meghívásos alapú”, míg a rádiók a „köszönjük szépen, mentettük!” szöveggel pattintják le őket.
A srácok azonban lelkesek, főleg hogy a chicagói Obelisk Radio például külön kis cikkben mutatta be a zenekart, és a számaikat is játszották. Egyszer pedig az MR2 Petőfi rádió Rockzóna című műsorába is sikerült bekerülniük.
Mindezek ellenére az eddigi legemlékezetesebb fellépésük az egyetlen külföldi koncertjük, amely idén januárban volt Temesváron. Történt, hogy a Facebookon rájuk írt a román Methadone Skies nevű banda, hogy nincs-e kedvük kiruccanni játszani velük. A fiúk persze mentek, de az addig főleg nullszaldóban ügyeskedő srácokat meglepte a „mennyit kértek a fellépésetekért?” kérdés. „Száz euró. Hirtelen ezt mondtuk, amire ők: oké” – mesélte Attila.
A koncert végül telt házas lett, legalább négyszáz ember volt a fellépésen, és még pluszfogyasztást is kaptak, annyira bejött. Úgyhogy a hazai lehetőségek mellett a srácok keresik, építik a külföldi fellépési lehetőségeket. Mi drukkolunk nekik, mert nagyon szükség van az ilyen erőteljes gitárzúzdára.
A Dungaree legközelebb április 21-én, kedden a budapesti Kuplungban mutatja be új kislemezét, majd rá négy napra, április 25-én szombaton a szegedi Rongyban megteszi ugyanezt, ahová többek között visszahívta a Methadone Skiest is.
Ha magatokra ismertek, és úgy érzitek, ti is ilyen előadók, zenekarok vagytok, írjatok nekünk a [email protected] e-mail címre! Szívesen vesszük, sőt örülünk neki. Ha tudtok olyan bandát, amelyben valóban ott az a bizonyos sansz, írjatok! Érdemes követni a közösségi oldalainkat is (Facebook, Tumblr, Instagram és Twitter), ahol hasznos információkról, hírekről, egyéb érdekességekről, koncertajánlókról lehet olvasni, illetve a hét zenekarának kampányát is itt lehet figyelemmel kísérni.
U.i.: Kedves zenekarok, jelentkezők! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ilyen népszerűek lettünk, aminek örülünk, ám ezzel párosul az, hogy a sok jelentkező miatt türelemmel kell lennetek. Fontos ugyanakkor aláhúzni, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek lehetőséget adunk, ám az „egy hét, egy zenekar” elvéhez ragaszkodunk, és mint írtam többször is, ennek épp a riportos, emberszagú közelség a lényege, nem a darálós, agyatlan „Ctrl C–Ctrl V” hentesmunka. Csüggedni tehát még csak véletlenül sem szabad, annál inkább követni, figyelni és jó zenéket hallgatni tehetséges magyar zenekaroktól. Nagyon nagy köszi nektek! Senkit sem hagyunk el, még csak véletlenül sem!
