„Aztán Maga, Mester, megint a háztető felé fordult, a galambcsapat épp az ablaka előtt húzott el, fejük búbja kék volt És akkor Maga ellenállhatatlan vágyat érzett, a tenyerébe fogni valamelyiket, és megmondani neki, mennyire módfelett szereti ” Így ír Vathy Zsuzsa Bogumil Hrabal novellába illő haláláról az Angolpark című elbeszéléskötetben. A hivatalos változat szerint a Mester madáretetés közben kiesett a kórház ablakán. Vathy Zsuzsa elbeszélésben költői magasságokba emelkedik ez a pillanat, amelyben Hrabal az egész világot belátja, és módfelett szereti. Valahogy így, ilyen módfelett szereti a maga világát Vathy Zsuzsa is.
Ő maga írja le, hogy a húszas évei elején, egy egyetemi vakáció vége felé hirtelen úgy érezte, hogy látja és érti az egész világot. Ekkor döntötte el, hogy író lesz. A pápai gyerekkor számos írásában visszaköszön, de a vegyészmérnökként eltöltött évek voltak az első meghatározó esztendők az írói pályáján.
Aki rosszat akart neki, mind nagyon jót tett vele. Nem mehetett jogra, hogy továbbvigye a családi hagyományt, és bölcsészkarra sem. Ügyvéd édesapja minden alap nélkül a Magyar Közösség-per egyik lehetséges gyanúsítottja lett, kilenc hónapot töltött internálótáborban.
Végül a Veszprémi Vegyipari Egyetemre vették fel, és Százhalombattán, az olajfinomítóban kezdte a pályáját. Vidéki értelmiségi szülők gyermekeként új világot ismert meg itt. Munkásszálláson lakott, és három műszakban dolgozott fizikai munkások között. Újságírói pályáját üzemi lapoknál kezdte el.
A szociális érzékenység egész pályáján egyik fő inspirációja maradt. Hajléktalanok, társadalom peremére szorult emberek gyakran köszönnek vissza novelláiban, regényeiben. Őket is módfelett szereti, ahogyan Erzsébetet, az 1956-ban meghurcolt villamos-kalauznőt, Gérecz Attila költő-forradalmárt vagy Karolinát, a molnár feleségét, akit nem történelem, hanem saját démonai áldozata lesz. Nem választja a rosszat, de nem választja a jót sem. De úgy látszik, a rossznak ennyi is elég – állapítja meg tárgyilagosan, amikor végül elbukik.
