Együttállások szembenállás helyett

Ha van baloldali független értelmiség, akkor létezik jobboldali független értelmiség is. Az árokra pedig együtt kellene hidakat építeni.

De előtte otthagyta a napi sajtót.

Szóval én ezt a két embert nem láttam soha közös platformon, éppen ellenkezőleg. És akkor minden magyarázat nélkül elegendő itt az, hogy egyikük a bal-, másikuk a jobboldal szerzője (van és volt). És ezt szörnyű volt látni, mármint azt, hogy ez elegendő magyarázat. El is kezdtem hát felkutatni az okokat, de nem jártam túlzott sikerrel, ha csak abban nem, hogy rájöttem, a fájdalom eluralkodott mindkettőn. És ez a fájdalom egykori és újabb sérülésekből, neheztelésekből fakad.

Olyan népi–urbánus módjára.

Pedig, ha jól tudom, egyébként egymást ez a két íróember soha a büdös életben nem bántotta, egymással éppenséggel bajuk sincs. Egyszerűen az egyik csak urbánus lett, a másik meg népi. Egyáltalán nem irodalmi értelemben. Én meg ott álltam a kettő között huszonegy-két évesen, az árok legalján.

Mert közben le lettem nácizva.

De le lettem zsidóbérencezve is.

Aztán valahogy csak-csak sikerült kimásznom abból az árokból, igaz, jó főemlőshöz méltón használni kellett hozzá minden testi és szellemi adottságomat. El is fáradtam, mire kikapaszkodtam, ez legyen az én bajom, minek akartam én kimászni, de kipihenem. És mostanra úgy vagyok ezzel az egésszel egyébként, mint Péterfy, hogy ez az urbánus–népi szembenállás nem létezik. És most pontosítanék: nem akarom, hogy létezzen, ezért úgy teszek, mintha nem lenne, mert ami nem látszik, az nincs – mondja belőlem a kommunistáktól eltanult tételmondatot a liberális felem.

Egyébiránt az árok irodalomesztétikai szempontból valóban nem létezik, ezt Péterfy is így látja. Politikai szempontból viszont annál is inkább, ezt meg én látom így. Zárójel kinyit. Mert egyébként a legkézenfekvőbb példa az irodalomesztétikára: ki merné mondani Szőcs Géza verseire, hogy azok népiesek volnának? És ki merné mondani, hogy Szőcs Géza balliberális politikus? Zárójel bezár.

Mindkét oldalnak megvannak a maga kegyeltjei, akik hogy, hogy nem, egymást nem szeretik rajongásig, s nem valószínű, hogy közös rétesezésen kapnánk őket egy kora tavaszi napon a belváros egyik cukrászdájának napsütötte teraszán, hogy aztán onnan közös felolvasóestre induljanak. Félreértés ne essék, vannak kivételek, de ha kivételeknek kell lenniük, akkor már a főszabály nem ez.

És az már árok.

Péterfy Gergely írása egyébként talán olyan helyeken vesz furcsa kanyarokat, amikor azt mondja, hogy a népi, vagyis jobboldali értelmiség a Fidesznek és a Jobbiknak köszönhetően eltűnt, csupán „konzervatív, keresztény, muszlim, akármilyen értelmiségiek” maradtak. Ezt nem gondolhatom igaznak, hiszen ahogy politikai értelemben vett baloldali, független értelmiség létezik, úgy létezik a jobboldali, független értelmiség is. Az már más kérdés, hogy kire szavaz, s hogy egyáltalán szavaz-e, de afelől erős kétségeim vannak, hogy hirtelen MSZP-szimpatizánsokká váltak volna, és ha adott esetben felkerülne a palettára egy újabb jobboldali párt, akkor annak ne adnának egy esélyt.

Mindegy, ez igazából mellékszál. Ettől még besüt a nap a kormányablakon.

Tehát az árok igenis megvan, köszöni. Az már más kérdés, hogy szélesebb vagy mélyebb-e, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Péterfy szkepticizmusával ellentétben én úgy gondolom, hogy szélességtől és mélységtől függetlenül képesek lehetünk az árkokat, ha nem is betemetni, de hidakkal ellátni mindenképpen. Erre éppen az író gesztusa lehet jó példa, hiszen Péterfy Gergely interjút adott lapunknak (Az ördög fája, Magyar Nemzet Magazin, 2015. március 28.) Kitömött barbár című regényéért kapott Aegon művészeti díja kapcsán. A Népszabadságban megjelent írásában Péterfy megjegyzi, „liberális voltam anélkül, hogy a ballib politikai formációkat vonzónak találtam volna”. A Magyar Nemzet viszont jobboldali – mégis adott interjút nekünk.

Jól tette, és badarság volna erre nem felhívni a figyelmet. Mert lett légyen ez bármekkora közhely – hiszen szinte naponta megfordul baloldali értelmiségi lapunk hasábjain, ahogy egyébként a Népszabadságban meg jobboldali értelmiségi –, mégsem az. Azért nem közhely, mert vannak, akik ezt nem tennék meg, és vannak, akiknek ez egyáltalán nem természetes, sőt kifejezetten furcsa. De vannak olyanok is, akik tudnak örülni az ilyen együttállásoknak.

Van nekem egy népszabadságos barátom, Csider István Zoltánnak hívják, ketten alkotjuk Csion bölcseit, rendszeresen lépünk fel közösen slam poetry esteken. Első közös szereplésünk alkalmával azt igyekeztünk kidomborítani, hogy miben is van közöttünk egyetértés. És ez, talán váratlanságával igencsak hatott a közönségre. Azóta is vannak, akik emlékeznek és emlékeztetnek erre a két évvel ezelőtti előadásra.

Talán mert örülnek, ha látják, ezt lehet így is csinálni. Mert ebben nem az a kultúrtörténeti világítótorony, hogy összeáll egy nemzetes meg egy népszabós, hanem az, hogy ennek tényleg sokan örülnek.

De ettől függetlenül az árok még megvan. És engem mindenfajta ároktól a hideg ráz. Álltam az árok legmélyén, sötét volt, nyirkos és hideg, férgek kúsztak az oldalán. Köszönöm, nem kérek belőle.

Inkább viszek néhány acélsodronyt a következő hídhoz.