Sors és jelkép, avagy egy erdélyi utazás regénye ezerkilencszáznegyvenháromban tizenkét fejezetben elbeszélve – Méliusz József kötetének a címét választotta a Magyar Nemzeti Galériában pénteken megnyílt kiállítás kurátora, Szűcs György művészettörténész a tárlat címéül. Már csak azért is helyesen, mert az erdélyi magyar művészet történetét alapjában meghatározzák a XX. század közép-európai történelmi sorsfordulói; s az élni akarás, az értékteremtés, a tradíciók megmentésének, gazdagításának szándéka is. Így alakult ki az a magyar nemzeti, regionális értéktudat, amelyet transzilvanizmusnak neveznek, s amely nélkül ma aligha szembesülhetnénk a műalkotásoknak azzal a bőségével, amely a Magyar Nemzeti Galéria tárlatát jellemzi.
A korszak kezdetének szimbolikus eseményei között említhetnénk Thorma János visszatérését a nagybányai szabadiskola élére 1919-ben, vagy éppen Kós Károly hazatérését Sztánára, ahol kis házi nyomdájában 1922–23-ban létrehozta az Erdély kövei című kötetet, harmincegy remek linómetszettel. Aztán 1926-ban megindult a Korunk; 1929-ben alakult a Barabás Miklós Céh; 1937-ben feloszlott a Nagybányai Festők Társasága; 1948-ban létrejött, majd alig két év múlva megszűnt a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet; 1986-ban betiltották a Korunk Galéria működését – csak néhány az időszak fontos eseményei közül, amelyeket éppen a korszak záróévében, 1990-ben foglalt össze Banner Zoltán művészettörténész Erdély magyar művészete a XX. században című könyvében. Erdély fogalmát nyilvánvalóan ő is olyan tágan értelmezte, mint ahogyan általában tesszük, idesorolva az egyébként nem Erdélyhez tartozó Máramarost, Partiumot, Bánságot, és olyan városokat, mint Nagybánya, Nagyvárad és Temesvár.
Éppen a nagybányai festészet a főszereplője a tárlat nyitófejezetének, hiszen a nagybányai örökség, a tájfestészeti hagyomány továbbvitele nem egyszerűen az erdélyi művészet évtizedei szempontjából volt meghatározó jelentőségű, de a húszas években jó néhány művész visszajárt ide az anyaországból is. Mikola András, Szolnay Sándor, Papp Aurél, Ziffer Sándor, Jándi Dávid, Pittner Olivér és mások művei érzékeltetik, hogy a harmadik nagybányai generáció hogyan gazdagította egyéni ízekkel a hagyományokat. Sok az ismerős név, de például Mágori Varga Béla művészetét sokak alighanem most fedezik fel – róla is kiváló portrét készített Nagy Imre, akinek festményeit a múzeum földszinti termeiben is láthatjuk, művészkollégái portréját megformáló grafikai sorozatait viszont az emeleten, a harmadik fejezetben.
A második fejezet művei szintén a földszinten láthatók, A kőben, a fában című szekció azt mutatja be, hogy milyen szorosan kötődött a húszas-harmincas évek szobrászata az erdélyi népi faragóművészethez, míg az 1945 utáni időszakban az akadémiai képzés, a hetvenes években pedig a művésztelepi közös munka vált meghatározóvá. Alighanem a kiállítás egyik fő műve is ebben a szekcióban található: Szervátiusz Jenő időskori remekéről, az 1969-es Balladák című reliefről van szó.
Az erdélyi művészet nemzetközi kötődését érzékelteti az Avantgarde sugárzás című fejezet, a többi között Mattis Teutsch János és Gallasz Nándor műveivel; de az I. világháború után Európa-szerte terjedő új tárgyiassághoz kötődő Klasszikus értékek nyomában című szekció is Nagy Imre önarcképével; az erdélyi művészetről könyvet is író Vásárhelyi Z. Emil feleségét ábrázoló arcképével; Fülöp Antal Andor, Nagy Albert, Szolnay Sándor műveivel. Itt kapott helyet Jándi Dávid Levétel a keresztről című, frissen restaurált kompozíciója, amelynek egyik figuráját Aba-Novák Vilmosról mintázta a festő. Művészet és társadalom, A realizmuson innen és túl – a XX. századi Erdély társadalmi feszültségei, emberi drámái, művészi zsákutcái jelennek meg a következő két fejezetben.
A kiállítás utolsó fejezete az erdélyi neoavantgárd művészet különböző törekvéseit összegzi, a konstruktív, geometrikus tendenciáktól (Nagy Pál, Bertalan István) az anyagkísérleteken (Jakobovits Miklós, Jakobovits Márta, Antik Sándor) át a nagyváradi, marosvásárhelyi közös műhelyek eredményeiig. Jovián György Hommage a Vincent című festménye még Nagyváradon született, Krizbai Sándor nagyméretű vászna a Ceausescu-diktatúra alatti kényszerű emigráció után pedig már Szentendrén. Ezzel a művel zárul a tárlat – miközben elkezdődik egy új korszak az erdélyi, s a határokon átívelő magyar művészet történetében.
