Ha a szigorú életrajzi tényeket nézzük, akkor Batthyány a végóráit élő magyar arisztokrácia meghurcolt tagjaként fejezte be az életét: 1952-ben nyolc év letöltendő börtönbüntetésre ítélték egy koncepciós perben, öt évig ült börtönben Márianosztrán, vagyonát elkobozták. Kiszabadulása után haláláig Polgárdiban élt visszavonultan egykori lakája lakásában, akire még ő íratta rá az ingatlant, amikor kezdett elfogyni körülötte a levegő.
Művészi értelemben viszont korábban is számkivetett volt, hiszen meggyőzően sohasem tudta elhitetni a kortársakkal, hogy ő is autonóm művészegyéniség és nem csupán műkedvelő – ami egyébként valóban nem volt szokatlan az arisztokrácia köreiben, így Batthyány családjában sem. Pedig önálló, erős és érvényes életműről van szó. Ha nagyon költőien szeretnék fogalmazni, akkor a mondén, jóvágású és dekadens festő egy lényegében már elsüllyedt és korántsem makulátlan Atlantisz táj- és életképeit festette meg.
Nagyvilági nők, éjszakai mulatók, bokszmeccs és száguldó automobilok – mintha A nagy Gatsby világa nemesülne át festményekké. Technikája kiforrott, színei pedig kiharsognak a magyar piktográfia jellemző komorságából és monokróm melankóliájából. És ha már egy elveszett aranykort említettünk: bármilyen könnyed témákhoz nyúlt is Batthyány, valamiféle nyomasztó fenyegetettség a legtöbb képen felfedezhető, mintha egy sötét árnyék futna át az egyébként ragyogóra tisztított ablak előtt.
Batthyány elnyújtott alakjai gyakran idézik a divatlapok képtelen figuráit, de esetenként szinte Goya elkínzott alakjait. Különös ellenpontot kínál az is ehhez a festészethez, hogy a művész számára az antikvitás, a bukolikus idill éppúgy otthonos téma, mint a rohanó busz, amit már-már futurista lendülettel örökített meg. Nyilván az nem mellékes szempont, hogy életkörülményeiből és életviteléből fakadóan az utazás is meghatározó részévé vált festészetének.
Kieselbach Tamás régóta érdeklődik ez iránt a rendhagyó életmű iránt, és ahogy egy interjúban el is mondta, annak ellenére van ez így, hogy tudja, sokan zsigerből utasítják el Batthyány munkásságát giccset emlegetve, mintha ezzel saját jó ízlésüket demonstrálnák. Pedig ha elfogulatlanul nézzük azt a széles merítésű válogatást, amit most a neves gyűjtő kínál, akkor számos apró részlet és regiszter tűnik elő a hol intellektuális, hol vaskosan vérbő és frivol humortól kezdve az erőteljes szimbólumokkal operáló allegorikus képeken át – ilyen mindenekelőtt a monumentális, Széchenyi apoteózisa című kép – a groteszk karikatúrákig.
Jó eséllyel az év egyik legfontosabb képzőművészeti eseményével találkozik, aki vállalkozik ennek a különös, egyszerre meghitt és harsányan túlzó hangulatokkal teli Árkádiának a bebarangolására.
(Gróf Batthyány Gyula – Képek egy eltűnt világból. Kieselbach Galéria és Aukciósház. A kiállítás megtekinthető április 16-ig)
