Szembejött velem egy fotó a Sípoló macskakőből a minap. Gazdag Gyula filmje 1971-ben készült, s benne főszerepet játszott két tinédzser, Mész András és Xantus János. 17 és 18 éves busahajú tinik voltak, akik nagyon kellettek ahhoz, hogy Gazdag filmje a prágai tavasz után három évvel erős állításokat tudjon tenni az akkor megszokott áthallásos módon. A fiatalok számára kézenfekvő lehetett volna, hogy színészkarrierbe kezdjenek, ehelyett mindketten inkább a filmkészítés felé kanyarodtak és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán diplomáztak.
Pályájuk aztán más ívben kanyarodott a filmszakmában, Mész Franciaországba ment operatőrnek a France-3 tévécsatornához, Xantus maradt, és 1983-ban megrendezte az Eszkimó asszony fázik című drámát. Miért olyan érdekes ez a két életút? Xantus szinte elsők között jelentkezett filmmel a nyolcvanas évek eleji új mozgóképes irányzatban, az új érzékenység filmjeinek korában, míg Mész – Monory-Mész András néven – a nyolcvanas évek végén mintegy zárta az évtized posztmodern filmkészítését a Meteóval. Xantus Wahornnal (Jégkrémbalett), Bódy Gáborral (A kutya éji dala) és Tarr Bélával (Őszi Almanach) rálépett a posztmodern ki nem taposott ösvényére, francia (Luc Besson, Leo Carax), brit (Greenaway, Jarman) kortársaikhoz hasonlóan társművészetekkel és új gondolatokkal ütköztették a hagyományos filmkészítést.
Monory-Mész András Meteo című alkotása néhány évvel később pedig nem utánlövés, hanem az irányzat újabb lépcsőfoka volt, amelynek olyan nemzetközi előképeit említhetnénk, mint a Brazil vagy a Szárnyas fejvadász. Utóbbival való párhuzam főképp a képi világban érhető tetten, de a Meteo nem véletlenül tartogat szép számmal más (pop-) kulturális referenciákat is.
A MaNDA gondozásában kiadott alkotásban Eperjes Károly, Kistamás László és Varga Zoltán csetlik-botlik a távoli jövőben, egy lepukkant gyárépületben és környékén, nem találják a helyüket a korrupt és felfordult világban, ahol zavaros eszmék és célok vezérlik (vagy nem) az embereket. A töredezett és kusza történetben az egyikük meteorológusként álmodozik egy kádban, a másik kettő egyebek mellett lóversenyen fogad és megpróbálja ledumálni a bugyit Esztergályos Cecíliáról. Teszik mindezt kivételes atmoszférában és cinikus, kiábrándult elbeszélésmódban, egy olyan korban, amikor bizonytalan volt a jövőkép, kérdések voltak szép számmal, de válaszokat senki nem tudott adni.
Xantus és Monory-Mész pedig nem is akart. Csak az állapotot kívánták rendhagyó módon, mozgóképes kontextusban rögzíteni. És micsoda véletlen hasonlóság, hogy a két rendező egyaránt nem találta a helyét a kilencvenes évekkel kezdődő, új mozgóképes kánonban! Xantus és Monory-Mész sem készített 1990 után több játékfilmet. Nyolcvanas évekbeli munkásságuk azonban örökre fennmarad a magyar filmtörténet számára.
