Mexikóban százezer fiatal nő tűnik el nyomtalanul évente. A legtöbbjüket prostitúcióra kényszerítik vagy a drogkereskedelemben „használják fel”. A drogbárók teljhatalma gyakorlatilag a rendfenntartó szervekre is kiterjed, így a kör bezárul. Jennifer Clement a történetek női szereplőire volt kíváncsi. Azokra, akiket rábeszéltek vagy kényszerítettek a drogcsempészetre, vagy elraboltak és eladtak prostituáltnak. Gyakran éppen akkor, amikor az Egyesült Államokba próbáltak átjutni. A szerző szépíró, három regény és verseskötetek szerzője, évekig a mexikói PEN Club elnöke volt. Szépíróként folytatta a kutatásait is, nem riporterként, és költői nyelven tárja az olvasók elé a mexikói alvilág áldozatainak sorsát.
A kiszolgáltatott főszereplők természetesként fogadják el a rejtőzködést és a menekülést. A drogbárók fekete autói már-már a mítoszok világába tartoznak, mint a mesékben a királylányok életére törő sárkányok. Királyfiak és királyok viszont nincsenek. Az egyetlen apa, aki szereti a lányát, a drogbárókhoz hasonlóan mesei figurává válik. De ő is távol van, és szegény, az ereje így meg sem közelítheti az előbbiekét. A többi apa és férj eltűnt vagy meghalt. A szerelem pedig időszakos boldogság. Úgy foszlik szerte egy pillanat alatt, mintha soha nem létezett volna. Mint annyi minden, ez is a sors szerepét játszó hatalmak, a drogbárók és a hatóságok közbelépésével válik semmivé.
Végül csak egymásban találhatnak támogatást a nők, és Jennifer Clement regényében ez az összetartozás győzedelmeskedik. Már amennyiben győzelemnek nevezhető a döntés, hogy elszánják magukat a kivándorlásra. Ha folytatnánk a történetet, talán újra bezárulna a kör, és egy drogbáró tanyáján találnák magukat a szereplők. Jennifer Clement nyitva hagyja a remény útját a hőseinek, ahogy ez egy mesében el is várható. A regény harmonikusan elegyíti a költői képeket és a realista ábrázolást. A hangulat kicsit emlékeztet a mágikus realizmus atyja, Gabriel García Márquez műveire. Ha akarjuk, felfedezhetjük őt a skorpiókkal teli esőerdőben, a különös álmokban, az egyszerre szenvedélyes és fásultan beletörődő főhősök alakjában.
Ladydi töredezett, költői fordulatokkal teli elbeszélése izgalmas olvasmány, de maga Ladydi voltaképpen csak megfigyelő, ürügy a történet elmesélésére. Karaktere éppúgy nem kap határozott körvonalakat, ahogy a féltestvéréé, szerelméé és a többi elveszett nőé sem. A legtöbben úgy testesítenek meg egy-egy abszurd és szomorú sorsot, mintha egy árnyjáték figurái lennének. Felvillannak, aztán el is tűnnek. A regény szereplői közül egyedül Ladydi édesanyja igazán emlékezetes. A halvány alakokért a szöveg hangulatteremtő ereje kárpótolja az olvasót.
(Jennifer Clement: Elveszett lányok országa, Libri Kiadó, 2015, 262 oldal.)
