Nyomokban idézi Faustot

Neves rendező, kitűnő színészgárda, lehangoló végeredmény: Schilling Árpád Faust-rendezése a Katonában.

A gyéren világított színen, akár padlásszoba is lehetne, szögletes könyvoszlop, mintha kémény törne utat magának a tető felé. Néma, feszült csönd, majd hatalmas robaj: a látszólag konzisztens halom ledől, s egymás hegyén-hátán, rézsút találnak új helyet maguknak a kötetek a padló közelében. Erős kezdet, amelyet csak fokoz az alig méltatlankodó, inkább beletörődő, lemondó hang, amely az első sorban helyet foglaló Faustból (Máté Gábor) szakad fel.

Schilling Árpád főhőse kiégett, az élet, a tanítás próbatételeitől, a világtól megcsömörlött értelmiségi, erkölcstelen férfi, hitről filozofáló kétkedő, rosszkedvű ateista, akit Isten létezése legföljebb mint bölcseleti kérdés, logikai feladvány érdekel. Mindez lehetne megfelelő kiindulópont, ám a rendezői koncepció ennek nyomán haladva az eredeti mű transzcendens alapjait negligálja, kiüresíti, csupán keretként használja; hasonló minőségű fundamentumot képtelen helyette nyújtani. Ez a születési rendellenesség eleve kudarcra ítéli az előadást, a Goethe-opussal való érvényes, eredményes kísérletet. Schilling feltehetően ezt felismerve ugyan elszakad az eredeti drámától, ám a maga teremtette űrt leginkább látszatcselekménnyel tölti ki.

Mephistopheles (Kulka János) színre lépése után, Faust „kicsoda vagy tehát?\" kérdésére elhangzik az ismert bemutatkozás, s vele a tézis, amely egyik alapköve a műnek: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel.\" Kulcsmondat ez, amely metsző tömörséggel fejezi jó és rossz viszonyának azt az értelmezését, amely a kettőt különös, elválaszthatatlan szimbiózisban látja. Nem sokkal halála előtt, 1804-ben kelt levelében, más hangszerelésben ugyan, de maga Goethe is felveti nagyjából ugyanezt: „amit indokoltan is hamis törekvésnek nevezhetünk, az egyén számára nélkülözhetetlen kerülő a célhoz vezető úton...\" Az értelmezés eredője – ugyan a hozzá kapcsolódó, formálódó, a jeles teológus, Origenész által képviselt nézeteket a kanonizált kereszténység néhány évszázaddal Krisztus születése elvetette – feltehetően nehezen megragadható egyetemes emberi tapasztalat, amely a barokk nagy misztikusát, Avilai Szent Terézt is foglalkoztatta: „Ó, ti ellentéteket egyesítő nagy kötelmek! Mért lazultok? – kérdelek. Erőt kaptam tőletek, hogy a rosszban jóra leljek...\"

A mostani előadásban viszont Mephistopheles bemutatkozó szavai üresen csengenek a térben, nem válaszol rájuk visszhang, amely igazolná a mondatot. Az első rész eredeti befejezése pedig éppen erre a gondolatra rímelne: égi hang jelenti ki kerekké téve önmagában is a műnek ezt a felét, hogy Margaréta megváltatott. A Katona színpadán ehhez képest a közönséget nevetésre ingerelve kedélyesen vitatkozik a két főszereplő: „elkárhozott\", „üdvözült\" hallhatjuk egymás után. Az ég néma marad.

Nemcsak ezért nem állja meg a helyét a színház ajánlójában olvasható mondat, amely szerint „ a Faust I. és II. külön-külön is teljes értékű előadás\". Schilling a Margaréta-szállal látványosan nem tud mit kezdeni, Margaréta és Faust kapcsolata bulvár Lolita-sztorivá alakul át. A szerelmi történet jellegtelen, a befejezés érdektelenségbe hull.

A másnapi folytatás újabb bizonyosság a harsánysággal leplezett tehetetlenségről. Idétlen-bizarr, s legfőképpen értelmetlen ötletbörzét láthatunk a Faust II. első felvonásában. Nagyítóval kell keresnünk a valódi színházi pillanatokat. Ezek leginkább Bodnár Erikához (Heléna) és Máté Gáborhoz kötődnek. Egyébként messze ők az előadás legjobbjai.

A dráma lezárása üres, s ismét ezt a szót vagyunk kénytelenek használni, egészen érdektelen. Kulka János tehetsége eltűnik a maskarák és a túlhajszolt gegek mögött. Eltűnnek az egyéb, a Goethe-műből ismert szereplők is, valóságos rejtvény felfedni inkognitójukat. Különös helyzet: adott egy jó rendező, akinek nem egy krétakörös előadását még ma is méltán emlegetik, s hozzá a kitűnő színészgárda olyan művészekkel, mint a két főszereplő, Bodnár Erika, Haumann Péter, Pelsőczy Réka, Bán János, Keresztes Tamás, mégis: a végeredmény lehangoló, ha a dekorációt lerántjuk, lapos, szellemtelen előadást találhatunk csupán. Grandiózus kudarcról sem beszélhetünk, csupán kisbetűs csődről, s a Faustot nyomokban idéző rendezésről.

(Johann Wolfgang von Goethe: Faust. Katona József Színház. Rendező: Schilling Árpád.)