– Sokak szerint első filmes sikerük titka, hogy kliséktől, rossz reflexektől mentes örömfilmezést folytattak a Party Girl készítésekor.
Samuel Theis: – Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy felfedezést, egy kalandot a játékfilmmel. Ez a felfedezőút tart már egy ideje, a rövidfilmjeinkkel kezdődött, így a munkamódszer, ahogy dolgozunk, és amit a Party Girlben dicsérnek, nem volt új keletű számunkra. Kétségtelen ugyanakkor, hogy kockázatos játszmát játszottunk, s kitartásunkhoz kellett a producer és a körülöttünk lévő emberek támogatása. Tisztában voltunk vele, hogy történetünk rejteget buktatókat, ráadásul mi nem vagyunk klasszikus értelemben vett filmesek, nem nézünk sok mozit, és hiányzik belőlünk a gazdag mozgóképtörténet kulturális mélysége. Ez alapvetően rossz, de talán segített minket abban, hogy szabadabban gondolkodjunk a filmezésről. Mindemellett emberi kaland is volt azokkal, akikkel végigmentünk ezen az úton.
Claire Burger: – Kétségtelen, hogy a tapasztalás közös élménye volt a legfőbb mozgatórugónk, és hogy úgy mutassunk meg valamit a környezetünkből, ahogy kinéz, és ahogy mi megéljük. De közben ott lebegett a szemünk előtt, hogy értékes játékfilmet készítsünk, és eljussunk vele Cannes-ba. Talán naivitás volt mindez a részünkről, nem tudom.
– Így volt lehetséges, hogy hárman jegyezzék a forgatókönyvet, rendezzék a filmet, amely egyikük édesanyjáról szól, és ő is játssza a főszerepet, más családtagok társaságában? Mint egy igazi kommuna.
C. B.: – Nagyon régi barátság a miénk, egy környékről származunk, és már akkor ismertük egymást, amikor még fel sem merült a filmezés gondolata. Hatottunk egymásra, közösen éltük meg az életet, szoros kapcsolatban, kezdve attól, hogy együtt ettünk és mindenféle őrültséget csináltunk. Lehet, hogy ez kívülről furcsának tűnik, de számunkra közel sem volt annyira szokatlan.
S. T.: – A film készítésekor pedig inkább felhasználtuk a valóságot, mint magunkat fejeztük ki. Rengeteg mondanivalónk volt szeretetről, emberi kapcsolatokról, elköteleződésről és bukásról. A Party Girl elsődlegesen mégis a családról és a barátságról szól, amelyben nagyon különböző emberek, de mégis közösen vesznek részt, és mindannyiukat ugyanazok a gondolatok foglalkoztatják.
– Attól sosem tartottak, hogy egy korosodó bártáncos élete egyszerűen nem elég érdekes vagy nem elég tartalmas egy játékfilmhez?
C. B.: – Egy pillanatig sem. Olyan filmek jutnak most eszembe, mint Pasolinitől a Mamma Róma vagy John Cassavetestől az Egy hatás alatt álló nő. Mindegyik egy-egy erős nőről szól, aki szélsőséges helyzetbe kerül – az előbbi egy volt prostituáltról, az utóbbiban kvázi megőrül és beszámíthatatlanná válik. Számunkra az volt a biztos, hogy Samuel édesanyja olyan, mint ezek a figurák, és hogy Angélique igazi filmkarakter. Húsz éve ismerjük egymást, és azóta rengeteget beszéltünk Samuel édesanyjáról: ki ő, miért olyan, amilyen. Emlékszem, 2003-ban láttam egy filmet, és rögtön utána felhívtam Samuelt, mondván, oké, most már értem az anyádat. De előtte ő hatalmas rejtélyt jelentett számunkra, és ez bizonyos fokig le is nyűgözött.
S. T.: – Karaktere egyértelműen inspirált minket a filmezésre, hogy őt szerepeltessük, és hogy róla szóljon a film. Képesek voltunk elfogadni azokat a döntéseket, amelyeket élete során hozott, az életstílust, amelyben él, és a viselkedést, korlátok nélkül, ösztönösen. Soha nem gondol a jövőre, és nincs meg az a képessége sem, hogy manipulálja az embereket; aminek alkalmanként megfizeti az árát. Sajátos magányossága lengi őt körül a világunkban, és ezt igyekeztünk megragadni. Angélique tragédiája az, hogy a közeghez, amelyben igazán eleven, egyszer csak túl idős lesz, és ezt nem akarja elfogadni.
– Angélique önmagát adta a filmben, vagy kellett rendezni?
C. B.: – Rendeztük őt, de alapvetően nem volt nehéz feladat, mert közben a vele történeteket adaptáltuk vászonra. Nagyon kedves volt, bízott bennünk, és mindig igyekezett a legjobbat nyújtani. De ha például fáradt volt, éppen annyira gyerekesen viselkedett, mint ahogy a filmben is.
– A film címéül szolgáló, és a végén el is hangzó, igen kifejező dal nagy siker. Inspirálta önöket, vagy már hamarabb volt meg a cím?
S. T.: – A dal volt előbb, ez ihlette a film címét. Ismertük az énekesnőt és a Chinawoman korábbi dalait, használni akartuk őket. Ekkor találtunk rá a Party Girlre, amelynek a szövege egészen lenyűgözött minket. Ettől kezdve már nyilvánvaló volt, hogy ez lesz a cím, és hogy ezt a számot használjuk. A vágás már előrehaladott állapotban volt, így amikor a képbe került ez a szám, tartottunk attól, hogy talán nem vagy nehezen illeszkedik majd a képekhez. Szerencsére egyértelművé vált, hogy a dal mintegy megvilágítja, egyértelműsíti a főszereplővel történő eseményeket. Próbálkoztunk még azzal is, hogy franciára átültetjük a party girl kifejezést, de nem találtunk egyértelmű fordítást rá. Így bármennyire ódzkodtunk is tőle, végül megtartottuk az angol címet, bár francia a film. Végül is ugyanannyira univerzális a szó, mint a történetünk és a mondanivalónk.
Samuel Theis: – Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy felfedezést, egy kalandot a játékfilmmel. Ez a felfedezőút tart már egy ideje, a rövidfilmjeinkkel kezdődött, így a munkamódszer, ahogy dolgozunk, és amit a Party Girlben dicsérnek, nem volt új keletű számunkra. Kétségtelen ugyanakkor, hogy kockázatos játszmát játszottunk, s kitartásunkhoz kellett a producer és a körülöttünk lévő emberek támogatása. Tisztában voltunk vele, hogy történetünk rejteget buktatókat, ráadásul mi nem vagyunk klasszikus értelemben vett filmesek, nem nézünk sok mozit, és hiányzik belőlünk a gazdag mozgóképtörténet kulturális mélysége. Ez alapvetően rossz, de talán segített minket abban, hogy szabadabban gondolkodjunk a filmezésről. Mindemellett emberi kaland is volt azokkal, akikkel végigmentünk ezen az úton.
Claire Burger: – Kétségtelen, hogy a tapasztalás közös élménye volt a legfőbb mozgatórugónk, és hogy úgy mutassunk meg valamit a környezetünkből, ahogy kinéz, és ahogy mi megéljük. De közben ott lebegett a szemünk előtt, hogy értékes játékfilmet készítsünk, és eljussunk vele Cannes-ba. Talán naivitás volt mindez a részünkről, nem tudom.
– Így volt lehetséges, hogy hárman jegyezzék a forgatókönyvet, rendezzék a filmet, amely egyikük édesanyjáról szól, és ő is játssza a főszerepet, más családtagok társaságában? Mint egy igazi kommuna.
C. B.: – Nagyon régi barátság a miénk, egy környékről származunk, és már akkor ismertük egymást, amikor még fel sem merült a filmezés gondolata. Hatottunk egymásra, közösen éltük meg az életet, szoros kapcsolatban, kezdve attól, hogy együtt ettünk és mindenféle őrültséget csináltunk. Lehet, hogy ez kívülről furcsának tűnik, de számunkra közel sem volt annyira szokatlan.
S. T.: – A film készítésekor pedig inkább felhasználtuk a valóságot, mint magunkat fejeztük ki. Rengeteg mondanivalónk volt szeretetről, emberi kapcsolatokról, elköteleződésről és bukásról. A Party Girl elsődlegesen mégis a családról és a barátságról szól, amelyben nagyon különböző emberek, de mégis közösen vesznek részt, és mindannyiukat ugyanazok a gondolatok foglalkoztatják.
– Attól sosem tartottak, hogy egy korosodó bártáncos élete egyszerűen nem elég érdekes vagy nem elég tartalmas egy játékfilmhez?
C. B.: – Egy pillanatig sem. Olyan filmek jutnak most eszembe, mint Pasolinitől a Mamma Róma vagy John Cassavetestől az Egy hatás alatt álló nő. Mindegyik egy-egy erős nőről szól, aki szélsőséges helyzetbe kerül – az előbbi egy volt prostituáltról, az utóbbiban kvázi megőrül és beszámíthatatlanná válik. Számunkra az volt a biztos, hogy Samuel édesanyja olyan, mint ezek a figurák, és hogy Angélique igazi filmkarakter. Húsz éve ismerjük egymást, és azóta rengeteget beszéltünk Samuel édesanyjáról: ki ő, miért olyan, amilyen. Emlékszem, 2003-ban láttam egy filmet, és rögtön utána felhívtam Samuelt, mondván, oké, most már értem az anyádat. De előtte ő hatalmas rejtélyt jelentett számunkra, és ez bizonyos fokig le is nyűgözött.
S. T.: – Karaktere egyértelműen inspirált minket a filmezésre, hogy őt szerepeltessük, és hogy róla szóljon a film. Képesek voltunk elfogadni azokat a döntéseket, amelyeket élete során hozott, az életstílust, amelyben él, és a viselkedést, korlátok nélkül, ösztönösen. Soha nem gondol a jövőre, és nincs meg az a képessége sem, hogy manipulálja az embereket; aminek alkalmanként megfizeti az árát. Sajátos magányossága lengi őt körül a világunkban, és ezt igyekeztünk megragadni. Angélique tragédiája az, hogy a közeghez, amelyben igazán eleven, egyszer csak túl idős lesz, és ezt nem akarja elfogadni.
– Angélique önmagát adta a filmben, vagy kellett rendezni?
C. B.: – Rendeztük őt, de alapvetően nem volt nehéz feladat, mert közben a vele történeteket adaptáltuk vászonra. Nagyon kedves volt, bízott bennünk, és mindig igyekezett a legjobbat nyújtani. De ha például fáradt volt, éppen annyira gyerekesen viselkedett, mint ahogy a filmben is.
– A film címéül szolgáló, és a végén el is hangzó, igen kifejező dal nagy siker. Inspirálta önöket, vagy már hamarabb volt meg a cím?
S. T.: – A dal volt előbb, ez ihlette a film címét. Ismertük az énekesnőt és a Chinawoman korábbi dalait, használni akartuk őket. Ekkor találtunk rá a Party Girlre, amelynek a szövege egészen lenyűgözött minket. Ettől kezdve már nyilvánvaló volt, hogy ez lesz a cím, és hogy ezt a számot használjuk. A vágás már előrehaladott állapotban volt, így amikor a képbe került ez a szám, tartottunk attól, hogy talán nem vagy nehezen illeszkedik majd a képekhez. Szerencsére egyértelművé vált, hogy a dal mintegy megvilágítja, egyértelműsíti a főszereplővel történő eseményeket. Próbálkoztunk még azzal is, hogy franciára átültetjük a party girl kifejezést, de nem találtunk egyértelmű fordítást rá. Így bármennyire ódzkodtunk is tőle, végül megtartottuk az angol címet, bár francia a film. Végül is ugyanannyira univerzális a szó, mint a történetünk és a mondanivalónk.
