– Nálunk nem annyira ismert az Istenek főhőse. Mit jelent ő a lengyeleknek?
– A film csak Zbigniew Religa három fontos évét mutatja be, de olyan érdekes az életrajza, hogy egy egész tévésorozatot lehetne belőle forgatni. Rengeteg viharos fordulat volt az életében, és Lengyelországban úgy maradt meg az emléke, mint az a harcias orvos, aki a kitartásának köszönhetően rengeteg mindent ért el. Élete vége felé még az államfői kampányban is részt vett, és egészségügyi miniszter is volt 2005 és 2007 között. Utóbbi időszak nem mindenkinek nyerte el a tetszését, de ha ez szóba kerül, a többség azt mondja: ezt leszámítva igazi hős volt. Úgy emlékeznek rá, mint aki képes a lehetetlenre, például a kommunista blokk egyik országában dolgozva amerikai felszereléseket szerzett be. Nagyon nagy szíve volt. Amikor először ment ki Amerikába ösztöndíjjal, felajánlottak neki egy klinikát, de ő hazajött, mert úgy érezte, itthon van tennivalója. Ma ez már nem tűnik nagy dolognak, de akkor ez óriási tett volt, hiszen alig lehetett útlevelet kapni.
– A filmből, ha csak érintőlegesen is, az derül ki, hogy nem szerette nagyon a kommunista vezetést. Volt ennek valami személyes oka is az életében?
– Azt hiszem, alapvetően arról van szó, hogy ha valaki, mint ő, nem turistaként megismerte a Nyugatot, és látta, hogyan élnek ott a hétköznapi emberek, miközben nálunk nem lehetett mondjuk narancsot venni, az kritikussá vált. Amikor a filmet készítettük elő, az egyik barátja mesélte el, hogy az egyszer használatos kesztyűket és katétereket többször is használniuk kellett, és emiatt Religa nagyon dühös volt. Egyszer Amerikában valaki azt kérdezte tőle, hogy „Ti ott Lengyelországban kutyákon kívül tudtok egyáltalán bárkit is operálni?”. Ekkor lett csak igazán dühös, elhatározta, hogy hazatér, és nyugati szintre emeli a lengyel egészségügyet.
– Ez a szerep, gondolom, az ön karrierjében is fordulópont.
– Fél év telt el a bemutató óta, és azt mondhatom, hogy igen. Azt, hogy valami fontos történt ezzel a filmmel az én életemben is, akkor éreztem meg, amikor a legfontosabb lengyel filmfesztiválon Gdyniában a vetítés után színpadra szólítottak, és a közönség felállva tapsolt és éljenzett hosszú percekig. Ez állítólag teljesen szokatlan, hiszen a fesztiválközönség híresen cinikus.
– Hogyan tudta elérni, hogy ennyire természetesen és hitelesen mozogjon a kórházi közegben?
– Ez volt a legnehezebb. Amikor felkértek Religa szerepére, nagyon elgondolkodtam. Tíz évvel ezelőtt már megformáltam egy olyan lengyel legendát, akit nálunk mindenki ismer, Ryszard Riedelt, a Dzem nevű rockzenekar énekesét, és tudom, mivel jár ez. Akkoriban sokan jöttek azzal, hogy Riedel nem is ilyen volt, meg hogy inkább maradjak a komédiáknál. Az Istenek kapcsán hamar szembesülnöm kellett azzal, hogy a forgatókönyv szerint elég sok operálós jelenet lesz. Nem tudtam, hogy fogom ezt kezelni, mert annyira utálom a kórházakat, hogy az utcán is inkább a másik oldalon megyek, és még a Doktor House főcímét sem bírom végignézni, mert belső szerveket mutatnak közben. Aztán a kollégáimmal végignéztünk egy igazi operációt az orvostanhallgatókkal együtt, amitől persze féltem, de amikor felnyitották az emberi testet a szemem előtt, ez rögtön elmúlt, és valamiféle metafizikai utazás vette kezdetét. A végén megdicsértek, hogy jó sebész lennék, mert végig talpon maradtam, miközben az összes diák elájult.
– Tiszteletbeli magyarként is köszönthetjük, hiszen az egyik legismertebb lengyel romantikus vígjátékban egy szerelmes magyar európai parlamenti képviselőt alakít. Nehéz volt elsajátítania a magyaros akcentust lengyelül?
– A rendező megkérdezte, hogy cseh vagy magyar akarok lenni a filmben. A cseh nyelv a lengyel fülnek mókásan hangzik, ezért választottam a magyart. Elmentem a varsói Magyar Intézetbe, hogy találkozhassak valakivel, aki magyar, és lengyelül tanul. Kamerát tettünk az asztalra, és a lány, akivel találkoztam, felolvasta a szövegemet. Kíváncsi voltam, a lengyel betűket hogyan tudja olvasni egy idegen. Később Los Angelesben egy lengyel filmfesztiválon találkoztam egy úrral, aki azt mondta, hogy „valaki magának mondhatta, hogy így kell beszélni, de valójában mi, magyarok nem ilyen akcentussal beszélünk lengyelül”. Tény, hogy kénytelenek voltunk sokkal lengyelesebbé tenni a szövegeket, mert amikor az egyik jelenetben például az általam játszott szereplő meztelenül szembetalálja magát az egyik női szereplővel, akkor azt mondja: ne haragudj, muszáj volt lefürödnöm. A magyar lány viszont azt mondta lengyelül – a két ige nagyon hasonlít hangzásra –, hogy muszáj volt kiásnom valamit. Az általam játszott István egyébként nagyon népszerűvé vált a lengyel nők körében a romantikus viselkedésével, a virágaival és a kedvességével. Találkoztam olyan nőkkel, akik ha rossz hangulatban vannak, szertartásszerűen nézik meg ezt a filmet, és várják István felbukkanását. Aztán egy ilyen társaságban az egyik hölgy azt mondta a többieknek: „Tetszik nektek ez az István? Ismerem a bátyját, bemutassam?” Így ismerkedett meg a sógornőm a későbbi férjével és gyermekei apjával.
