Katya Petrovszkaja úgy érzi, a családi múlt adott neki felhatalmazást arra, hogy a huszadik század történelmi tragédiáival foglalkozzon, a családi történet mégsem cél volt, inkább csak alapanyag. A Talán Esztert nem is tartja családregénynek. „Bár valóban a saját családom történeteit dolgoztam fel, a könyv általában a múltról, az emlékezésről szól. Arról, hogy a modern ember szembesül a 20. században történt szörnyűségekkel, és arról, hogy miért botlunk bele újra és újra ezekbe a történetekbe. Közben azokra a tragédiákra is gondoltam, amelyek ma zajlanak a világban. Próbáltam rájönni, hol van az a határ, ahol még képesek vagyunk valódi részvétet érezni, mégsem bolondulunk bele abba, ami a múltban történt, vagy éppen történik körülöttünk” – mondta el lapunknak.
Az elbeszélő Németországból tér vissza Ukrajnába, és végiglátogatja a családtörténet helyszíneit Lengyelországban, ahonnan a család egyik fele származott, majd Ukrajnában, egészen a kijevi Babij Jarig, ahol százezer embert, köztük több mint harmincezer ukrán zsidót gyilkoltak meg 1941-ben. Katya Petrovszkaja családjának több tagja is itt lelte halálát. „Talán Esztert”, a dédnagymamát, aki túl öreg, hogy elhagyja a várost, végül a kijevi utcán lőtte agyon egy német katona. Egy másik fontos szál a nagyapa német hadifogságának története. A Talán Eszter csaknem hetven rövid történetből áll össze.
A negyvennégy éves Katya Petrovszkaja huszonhét éves kora óta él Berlinben, ez az első regénye és az első nagy lélegzetű szöveg, amelyet német nyelven írt. „Ha ezt a zsidó-lengyel-ukrán-szovjet történetet oroszul meséltem volna, valószínűleg az lett volna hangsúlyos, hogy a családom tagjai áldozatok voltak. Német nyelven könnyebb volt eltávolodni a történettől, amely így inkább példázattá tudott válni” – véli.
Németország szerinte egyedülálló ország, amiért a toleranciát és a múltért való felelősségvállalást társadalmi-politikai programmá tudta tenni, a német múltfeldolgozást ugyanakkor nem tartja kifogástalannak. „Németországban az emlékezéskultúra nagyon érzékeny, néha inkább neurotikusnak nevezném. Sokszor és sokat beszélnek a holokausztról, szinte mindent tudnak róla, de kevés szó esik arról, hogy mi történt a második világháborúban a harcmezőkön, illetve a hadifogságok történetéről vagy a keleti front tragédiájáról. Pedig a Wehrmacht emberveszteségének kilencvenhárom százalékát a keleti fronton szenvedte el. Ugyanakkor a Szovjetunió is hatalmas veszteségeket szenvedett. Ezeknek az emberveszteségeknek a mértéke sokaknak még ma sem világos. Az egykori Szovjetunióban pedig a holokauszttal kapcsolatban jellemző az elhallgatás, a hamisítás. Én tulajdonképpen a két emlékezéskultúra metszéspontjában élek, és mindkettő hiányosságairól próbáltam beszélni ebben a könyvben” – mondja az író.
Petrovszkaja szerint Nyugat-Európában az emlékezet inflálódása is probléma. „Sokszor az az érzésem, hogy úgy veszik a szájukra holokauszt szót, mint egy darab pizzát.” A Talán Eszterben megpróbálta visszaadni az elkoptatott szavak eredeti jelentését, valódi szörnyűségét és szépségét. Úgy érzi, sikerült a saját, személyes történeteit odaajándékozni az olvasónak. „Úgy írtam meg ezt a könyvet, mint egy mesét. Elindultam a nagyvilágba, és szembesültem a történelmi katasztrófákkal.”
A szerzőnek zsidó származása nem jelentett egyet semmilyen hagyománnyal, hiszen tipikus szovjet családban nőtt fel. Az egyetlen dolog, amely a zsidóságot jelentette, a Babij Jar-i tömegsírok voltak. A regényírás során sokat kutatott a témában, de az így megtapasztalt kultúrát nem érzi közelebb magához, mint mondjuk a barokk zenét. „A regény kapcsán sokan zsidó íróként kezdtek hivatkozni rám, de ez a családom története, nem az enyém. A családtörténet az identitásom fontos részét képezi, de nem hiszem, hogy pusztán ezzel az elveszített zsidósággal lennék definiálható. Mindenki beleszületik valamibe, a kérdés az, hogy mit kezd vele. Az egész regény arról szól, hogy valahogy kikecmeregjek ezekből a nemzeti és etnikai kategóriákból” – zárja beszélgetésünket.
