Különös, izgalmas világ Miháltz Pál festészete, éppen ideje tehát, hogy emlékkiállítását megrendezzék. Ha nem tudnám, hogy 1929 óta az újbudai B’32 Galéria közelében, a Lágymányos utcában volt a műterme, amelyben az év nagy részében dolgozott, azt kérdezném, miért nem Szentendrén kerül rá sor, ahová 1930 óta kijárt, s ahol 1945 után a Szentendrei Festők Társasága tagjaként, nyaranta a régi művésztelep résztvevőjeként festett. Szerepel is a tárlaton egy erre utaló műve, egy 1962-es pasztell, amely A régi művésztelepről címet viseli, s amely a telep kertjének azt a részletét ábrázolja, a középpontban „Lola asztalával”, ahol az emlékezetes esti beszélgetések folytak, amelyeket egyik 1969-es, Esti beszélgetés című képében is felidézett.
Huszonkét kép – tizenkilenc a szentendrei Ferenczy Múzeum tulajdonából, három egy magángyűjteményből – legfeljebb csepp a tengerben. Ha utánaszámolunk, legalább három alkotó év jut egy-egy kiállított műre. Igaz, voltak időszakok, amikor, főként a két világháború közötti időszakban, a tanítás vette el a festő energiáit, a hatvanas évek közepén pedig egy több évig elhúzódó betegséget kellett legyőznie, hogy újrakezdhesse az alkotást. Az egzisztenciális gondok, betegségek azonban nemcsak megnehezítették művészi kibontakozását, de gazdagították is az életművet.
Az 1928-as Harlekin, a kiállítás legkorábbi festménye nem egyszerűen egy újabb változat a színház, a cirkusz, a porond akkoriban sokak, a többi között Aba-Novák, Scheiber Hugó által is megfestett témájára, de – ahogyan az ugyanabban az évben festett Kulisszák mögött című képe is – a látszat és valóság, az önmegmutatás és a rejtőzködés kapcsolatáról való személyes vallomás, s a római iskola tanulságainak igen egyéni módon való értelmezése. Akár ennek a képnek a láttán is eszünkbe juthat, hogy Szentkuthy Miklós Miháltz-műveivel kapcsolatban egyszer úgy fogalmazott, hogy a „Lét gyász-maszkja” mögött mindig ott van az élet csírája. Másik korai képe, a Viadukt viszont inkább arról szól, hogyan hatott rá választott mestere, Vaszary János franciás könnyedsége, színgazdagsága, míg a Fekete óra macskával azt a világot előlegezi, amelyet tizenhét év átugrása után az 1957–1977 közötti művek képviselnek.
A vörös újra és újra visszatér művein. Például a Fekete tulipán című krétarajznál, ahol a virág, a bor vörösét éppen a mű színvilága egészének a visszafogottsága erősíti fel, az 1980-as Piros zöld mező című tojástemperánál, ahol a két szín párbeszédet folytat egymással, az ugyanabban az évben festett Kék ház, vörös égnél, vagy az Elhagyott háznál vagy a Téli napnál. Mindegyiknél meghatározó jelentőségű a vörös, ami az élet, a cselekvés, a szeretet színe, ahogyan az a kiállítás egyik fő művénél, az Alkonyat madarakkal című 1969-es vászonnál is, amely a korábbi évek betegségéből való felépülés után egyszerre jelképe az élni akarásnak, összefoglalása az emberi lét drámájának. Kapuk és ablakok jelennek meg ezen a képen is, romok, amelyek előtt a madarak repülnek.
A pusztulás és az élet, a mozdulatlanság és a dinamika ellenpontja jelenik meg a vásznon, mint Miháltz Pál jó néhány más művén, például az Elhagyott háznál, a Dörgicsei templomnál, a Fuvaros udvaránál, vagy a kiállítás legkésőbbi művénél, az 1983-as Eltávozónál. Látszólag minden elhagyatott, a házfal és az előtte álló fa vagy kerítés színei, formái, fakturális megoldásai azonban párbeszédet folytatnak egymással, a részekben megjelenő élet átlényegíti, élettel tölti meg az egészet is. Csellózó nőjét szemlélve megérezzük műveinek mély zeneiségét.
Zárt és mégis nyitott világ termeiben, tereiben vezeti körül képei nézőjét Miháltz Pál, rejtett összefüggéseket, részletszépségeket mutat meg neki. Rendet és harmóniát hoz létre a káoszban, Királyt és királynőt teremt napraforgóból. Aligha meglepő, hogy művei a Szent Orpheusz breviáriumán dolgozó Szentkuthy Miklóst is megihlették, olyannyira, hogy azt tervezte, opus magnusa negyedik vagy ötödik kötetében egy festő alakját Miháltz Pálról mintázza majd meg.
(Kapuk és napraforgók − Miháltz Pál emlékkiállítása a B’32 Galériában. Június 13-ig látogatható.)
